„A gyászolás képessége, azaz a „boldog” gyermekkor illúziójának a feladása és az egész, sérülések miatti szenvedéstömeg érző tudomásulvétele visszaadja a depressziós ember életteliségét és kreativitását, s a nagyzoló lény kiszabadulhat sziszifuszi feladatának kötelékéből és az attól való függéstől. Ha valaki egy hosszú folyamat során képes átélni, hogy gyermekként nem önmagáért, hanem teljesítményeiért, eredményeiért és jó tulajdonságaiért szerették, s hogy gyermekkorát emiatt az állítólagos „szeretet” miatt áldozta fel, ez nagy belső megrázkódtatást okoz, ám egy napon majd arra vágyik, hogy egy napon majd abbahagyja ezt az udvarlást. Felfedi magában az igényt, hogy igazi énje szerint éljen, s ne kelljen szeretet vásárolnia, olyan „szeretetet”, melyben lényegileg semmit nem kapott, hiszen annak a hamis énnek szólt, melyet éppen most készül feladni.

A depressziótól való szabadulás nem tartós boldogsághoz vagy teljes szenvedésmentességhez vezet, de élővé tesz, lehetőséget teremt, hogy a spontán fellépő érzelmeket át tudjuk élni. Az élet sokszínűségéhez hozzátartozik, hogy ezek az érzelmek nem mindig derűsek, „szépek”, hanem a teljes emberi élményskálának megfelelően magukba foglalhatnak irigységet, féltékenységet,, haragot, lázadást,, kétségbeesést, vágyat és szomorúságot is. Az érzelmekhez azonban mindaddig nem juthatunk hozzá ilyen nyitottan és szabadon, míg a gyermekkorban rejlő gyökerek el vannak vágva. Valódi önmagunkhoz néha csak akkor férhetünk, ha már nem kell félnünk kora gyermekkori élményeink világától. Miután átéltük ezt a világot, többé már nem idegen és fenyegető számunkra. Már ismerjük, és nincs többé szükségünk arra, hogy illúzióink börtönfala mögé rejtsük. Már tudjuk, ki és mi szedett rá bennünket, és pontosan ez a tudás az, ami szabaddá tesz. Még a régi fájdalmaktól is megszabadít.

A 40 éves Pia, akivel gyermekkorában nagyon rosszul bántak, …………mondta a következőket:
A világ nem változott meg, nagyon sok gonosz és durva dolog vesz körül, és ezeket még élesebben látom, mint korábban. És mégis, most történik először, hogy érzem, a saját életemet élem. És ez egy izgalmas kaland. Ám most jobban megértem….gondolataimat, főként a fiatalkoriakat. Értelmetlennek tűnt tovább csinálni….pontosan azért, mert egy idegen életet éltem, olyat, amit egyáltalán nem akartam, és amit kész voltam könnyedén eldobni.”

„A depresszív hangulatot, amely természetesen megnyilvánulhat, illetve elrejtőzhet pszichoszomatikus panaszokban is, valószínűleg mindenki ismeri saját élményeiből. Ha az ember figyel rá, nem nehéz észrevenni, hogy szinte mindenhol (ahol egy saját impulzust vagy egy nem kívánt erős érzelmet elnyomtunk) felbukkan, és gátja a spontán elevenségnek. Ha például egy felnőtt egy közeli barát elvesztése miatt nem érezhet szomorúságot, hanem valamilyen könnyed kikapcsolódás segítségével igyekszik elfojtani a bánatot, vagy ha abbéli félelmében, hogy elveszít egy barátságot, saját maga elől elrejti az idealizált barát viselkedése miatti felháborodását, nagy valószínűséggel számolhat depresszív hangulat felléptével (hacsak a nagyzoló védekezés nem áll folyamatosan a rendelkezésére). A jelenbeli helyzet ugyanis figyelmezteti a korábbi, elfojtás alatt tartott függőségre. Amikor elkezd figyelni erre az összefüggésre, akkor depressziója a hasznára válhat: tanulságos igazságokat tudhat meg magáról.

A gyermeknek nincs még meg ez a lehetősége. Még nem láthat keresztül az öncsalás mechanizmusán, másrészt, ha nincs megtartó, empatikus környezete, érzelmei ereje sokkal jobban fenyegeti, mint a felnőttet. Ám még a felnőtt is mindaddig gyermekként félhet érzelmeitől, míg nem tudatosul benne, hogy félelme min alapszik. Hasonló, fölöttébb szélsőségesen intenzív érzelmekkel csak a pubertás táján találkozunk ismét. Ám a pubertás fájdalmaira való visszaemlékezés, az, hogy az ember nem képes saját impulzusait ellenőrizni és megérteni, emlékezetünk számára könnyebben hozzáférhető, mint az első traumák, melyek igen gyakran egy idillikus gyermekkor képe vagy egy közel teljes gyermekkori amnézia mögött vannak elrejtve.

Ez lehet az oka, hogy a felnőttek kisebb nosztalgiával emlékeznek serdülőkorukra, mint gyermekéveikre. A vágyakozás, a várakozás és a csalódástól való félelmek azon keverékében, mely sok embernél a gyermekkor ünnepeire való emlékezés kísérője, vélhetően saját gyermekkoruk érzelmi intenzitása utáni vágy tükröződik. Ám pontosan azért, mert a gyermekkor érzelmei oly erősek, elfojtásuk nem marad súlyos következmények nélkül. Minél erősebb a fogoly, annál erősebb börtönfalakra van szükség, és ez aztán megnehezíti vagy teljesen meg is akadályozza a további érzelmi fejlődést.

Ahogy többször tapasztaljuk, hogy az erőteljes kora gyermekkori érzések áttörése, melyet főként a meg nem értés színez, fel tud oldani egy hosszabb depressziós hangulatot, úgy változik meg az idők során viszonyulásunk nem kívánt érzelmeinkhez, mindenekelőtt a fájdalomhoz. Rájövünk, hogy nem kell örökösen, kényszeresen a régi sémákat követnünk (csalódottság – a fájdalom elfojtása – depresszió), hiszen van más lehetőségünk is csalódásaink kezelésére, nevezetesen az, hogy megéljük a fájdalmunkat. Ezáltal nyílik meg először a saját korai élményeinkhez vezető út, az út énünk eddig észrevétlen részeihez és saját történetünkhöz.”

A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk. Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, amely, mielőtt egy újfajta szabadsággal ajándékozna meg, mindig fájdalmas-hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában.

Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket a gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk”, s saját integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen-ám megteremtheti számunkra lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.

A legtöbb ember pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyerekkori élményeiben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok. Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.

A gyermekkori szenvedések elfojtása nemcsak az egyén életét határozza meg, hanem a társadalom tabuit is. Ezt jól tanúsítják a szokványos életrajzok. Ha az ember elolvassa például egy híres művész életrajzát, láthatja, hogy az valamikor a serdülőkor táján kezdődik. Azt megelőzően a művész gyermekkora vagy „boldog”, „vidám”, „gondtalan” volt, vagy „tele volt nélkülözésekkel” vagy „biztatásokkal”, de hogy milyen is volt a kérdéses egyedi gyermekkor, az teljesen érdektelennek tűnik. Mintha nem a gyermekkorban rejlenének az egész további élet gyökerei.” Alice Miller

A depressziót felfoghatjuk az én elvesztésének közvetlen jeleként is, ami a saját érzelmi reakcióink és megérzéseink tagadását jelenti. A tagadás az életben maradáshoz, a szeretetvesztés elkerüléséhez szükséges alkalmazkodással a gyermekkorban veszi kezdetét. Ezért a depresszió igen korai sérülésre utal. Már a kezdetekkor, az újszülött korban esnek ki olyan érzelmi tartományok, melyekre a szilárd éntudat kialakításához lenne szükség. Vannak gyermekek, akik már legkorábbi érzéseiket, például az elégedetlenséget, a haragot, az aggodalmat, a fájdalmat, a saját testük feletti örömet, sőt, az éhségérzetüket sem élhették át szabadon. Anyák olykor büszkén mesélik, hogy csecsemőjük milyen szépen megtanulta éhségérzetét elnyomni, és ha figyelmét szeretetteljesen elterelték, nyugodtan kivárta az etetési időt.

Ha eldobtuk életünk megértésének kulcsát, akkor a depresszió okai – ahogyan szenvedéseink, a betegség és a gyógyulás is – szükségszerűen titokban maradnak előttünk.

A szeretetre és morálra vonatkozó hagyományos elképzelések kritika nélküli fenntartása nagyon alkalmas arra, hogy saját történetünk reális tényeit elkendőzzük vagy elfojtsuk. Ám ha nincs szabad bejárásunk a tényekhez, akkor a szeretet gyökerei elvágva maradnak. Nem csoda, hogy az egymással való szeretetteljes, nagyvonalú és megbocsátó bánásmódra való felhívások, terméketlenek maradnak. Nem szerethetünk igazán, ha tilos meglátnunk szüleinkről és nevelőinkről, sőt saját magunkról az igazságot. Csak úgy tehetünk, mintha szeretnénk. Ám ez az alakoskodó viselkedés ellentétes a szeretettel. Összezavar és becsap, tehetetlen dühöt ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tudatosan át nem élheti, és emiatt rombolóan hat. Főként, ha a másik attól függ, hogy hisz-e ebben az állítólagos szeretetben.

A depresszív hangulatot, amely természetesen megnyilvánulhat, illetve elrejtőzhet pszichoszomatikus panaszokban is, valószínűleg mindenki ismeri saját élményeiből. Ha az ember figyel rá, nem nehéz észrevenni, hogy szinte mindenhol (ahol egy saját impulzust vagy egy nem kívánt erős érzelmet elnyomtunk) felbukkan, és gátja a spontán elevenségnek. Ha például a felnőtt egy közeli barát elvesztése miatt nem érezhet szomorúságot, hanem valamilyen könnyed kikapcsolódás segítségével igyekszik elfojtani a bánatot, vagy ha abbéli félelmében, hogy elveszít egy barátságot, saját maga elől elrejti az idealizált barát viselkedése miatti felháborodását, nagy valószínűséggel számolhat depresszív hangulat felléptével. A jelenbeli helyzet ugyanis figyelmezteti a korábbi, elfojtás alatt tartott függőségre. Amikor elkezd figyelni erre az összefüggésre, akkor depressziója a hasznára válhat: tanulságos igazságokat tudhat meg magáról.

A gyermeknek nincs még meg ez a lehetősége. Még nem láthat keresztül az öncsalás mechanizmusán, másrészt, ha nincs megtartó, empatikus környezete, érzelmei ereje sokkal jobban fenyegeti, mint a felnőttet. Ám még a felnőtt is mindaddig gyermekként félhet érzelmeitől, míg nem tudatosul benne, hogy félelme min alapszik. Hasonló, fölöttébb szélsőségesen intenzív érzelmekkel csak a pubertás táján találkozunk ismét. Ám a pubertás fájdalmaira való visszaemlékezés, az, hogy az ember nem képes saját impulzusait ellenőrizni és megérteni, emlékezetünk számára sokkal inkább hozzáférhető, mint az első traumák, melyek igen gyakran egy idillikus gyermekkor képe vagy egy közel teljes gyermekkori amnézia mögött vannak elrejtve.
Ahogy többször tapasztaljuk, hogy az erős kora gyermekkori érzések áttörése, melyet főként a meg nem értés színez, fel tud oldani egy hosszabb depressziós hangulatot, úgy változik meg az idők során viszonyulásunk nem kívánt érzelmeinkhez, mindenekelőtt a fájdalomhoz. Rájövünk, hogy nem kell örökösen, kényszeresen a régi sémákat követnünk (csalódottság – a fájdalom elfojtása – depresszió), hiszen van más lehetőségünk is a csalódásaink kezelésére, nevezetesen az, hogy megéljük fájdalmunkat. Ezáltal nyílik meg először a korai élményeinkhez vezető út, az út eddig észrevétlen részeihez és saját történetünkhöz.” A. Miller – folytatás lesz

Az Alapítványnál Egyéni konzultáció, illetve csoportos foglalkozások keretén belül lehetőséged van arra, hogy segítséget kapja a problémáid megoldásához. Részletekért kattints ide >>>

1. Amikor a függőségeinktől valamennyire szabaddá válunk, akkor először nem az öröm érkezik meg, hanem a fájdalom. Mivel jobb helyzetbe kerültünk, azt gondoljuk, rögtön jobban is fogjuk érezni magunkat, ez azonban gyakran nincs így. Amikor jobb helyzetbe kerülünk, akkor sokáig akár rosszabbul is érezhetjük magunkat, mert a függőségeink a lelki egyensúlyunk részét képezték. Éppen azért nem olyan könnyű tőlük szabadulni, mert valamit megadtak nekünk, amivel kapcsolatban súlyos hiányérzetünk volt. A szabadság pedig furcsa hatást gyakorol ránk. Egyszerűen meglep bennünket, hiszen mást szoktunk meg. Meg is ijeszt, és kissé tanácstalanok is leszünk. Nem nagyon tudjuk, hogyan bánjunk vele. Ilyenkor megeshet, hogy újra valamilyen függőség után nézünk.

2. Egy haldoklókkal foglalkozó indiai ápolónő leírta, hogy a végstádiumos betegek miről állítják azt, hogy megbánták az életükkel kapcsolatban, és ha újrakezdhetnék, másképp csinálnák. Öt jellegzetes állítás szokott elhangzani:
1. Bárcsak lett volna bátorságom ahhoz, hogy önmagamhoz hűen éljek, ne pedig úgy, ahogyan mások elvárták tőlem.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
3. Bárcsak lett volna bátorságom ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet.
4. Bárcsak megőriztem volna a kapcsolatot a barátaimmal.
5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

3. A függőség mindig valami elől történő menekülés. Az orvosok meg a segítők nagy része azt kérdezi a függőségben szenvedő embertől, hogy napi hány litert vagy hány grammot fogyaszt. Engem ez csak kezdetben érdekelt, amíg nem láttam át, hogy nem a grammok mennyisége vagy a literek sokasága számít. Végül már csak annyit kérdeztem, mióta iszik, de fogalmazhattam volna úgy is: mióta menekül? És akkor már csak arra kell rájönni, mi elől.

4. „Most sajnos nem élhetek kedvem szerint, mert szigorlatozom. Most sajnos felvételizem. Most éppen skarlátom van, azért nem. Most házasodom, ez csak átmeneti időszak, most a feleségem terhes, ez is csak átmeneti időszak, most a gyerek még pici, átmeneti időszak, állást változtatok, átmeneti időszak. És eltelik az élet egy merő hazugságban, mert átmeneti időszak nem létezik. Amit az ember megél, az az élete. Késő a halál előtt rájönni, hogy húha, ez volt az életem! Azt gondolom, hogy maradékok nélkül végigélni azt, amit egy életkor, egy élethelyzet kínál – ez a titka annak, hogy jó vénségben és az élettel betelve haljunk meg.”

5. „Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék, és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Éppen ezért szelektálnunk kell az elvárások között, és adott esetben tudnunk kell nemet mondani, saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk szerint.”

6. „Erőt kértem, és nehézségeket kaptam, melyekben megedződtem. Bölcsességért imádkoztam és problémákat kaptam, melyeket megtanultam megoldani.   Előmenetelt óhajtottam, gondolkozó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Bátorságot kértem és veszélyeket kaptam, melyeket legyőztem. Szeretetre vágytam és kaptam bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. Sajnálat és jóindulat helyett alkalmat kaptam a jóra. Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt.”

7. „Ha az ember éli az életét, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá-egyetlen pillanatban sem-hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út, ez azonban a holtak útja volna. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.

8. „Hinni” egy másik emberben azt jelenti, hogy biztosak vagyunk alapvető tulajdonságainak, személyisége magvának, szeretetének megbízhatóságában és állhatatosságában. Nem azt értem ezen, hogy valaki nem változtathatja meg nézeteit, hanem azt, hogy az alapvető indítékai ugyanazok maradnak; hogy például az élet és az emberi méltóság iránti tisztelete nincs alávetve változásnak, mert lényének a része. Ugyanebben az értelemben hiszünk önmagunkban is. Tudatában vagyunk annak, hogy létezik egy én, egy mag a személyiségünkben, amely változhatatlan, és amely kitart életünk végéig a változó körülmények között, a változó nézetek és érzések ellenére. Ez a mag a valóság az „én” szó mögött, és rajta alapul identitásunk biztos tudata.

9. Ha az ego ural téged, akkor a gyűlölet könnyen megy, a szerelem viszont az egyik legnehezebb dolog lesz számodra a világon. Légy éber és figyelmes: a gyűlölet az ego árnyéka, a szerelemhez pedig nagy bátorságra van szükség. Ahhoz, hogy szeretni tudj, fel kell áldoznod az egódat, ehhez pedig nagy bátorság szükséges. Csak az képes a szeretetre, aki nem fél attól, hogy senkivé válik. Ha kész vagy semmivé válni, ha kész vagy teljesen üressé válni, csak akkor leszel képes befogadni a szeretet ajándékát, mely egy másik világból érkezik.

10. „Hosszú és különös tapasztalatokkal teli életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére….. de idővel belejön az ember.”

Az Alapítványnál Egyéni konzultáció, illetve csoportos foglalkozások keretén belül lehetőséged van arra, hogy segítséget kapja a problémáid megoldásához. Részletekért kattints ide >>>

A korai alkalmazkodás miatt a csecsemő szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem gyermek-, sem felnőttkorában nem képes megélni. Ez annál tragikusabb, mivel olyan emberekről van szó, akik egyébként a legkülönbözőbb érzésekre képesek. Erre akkor figyelhetünk fel, amikor gyermekkoruk szorongás és fájdalom nélküli élményeiről mesélnek fr-libido.com. Ezek legtöbbször természeti élmények. Itt érezhettek anélkül, hogy a szülőket ezzel megsértették, bizonytalanná tették volna, nem csorbították hatalmukat, nem veszélyeztették lelki egyensúlyukat. Ám igen feltűnő, hogy ezek a fölöttébb figyelmes és érzékeny gyermekek nagyon pontosan emlékeznek arra, hogy például négy éves korukban felfedezték a napfényt a ragyogó füvön, ám nyolcéves korukban terhes mamájukat megpillantva „semmit sem láttak”, testvérük születésekor „egyáltalán nem” voltak féltékenyek, s amikor kétéves korukban, a megszállás idején egyedül hagyták őket, a katonák megjelenését és a házkutatást sírás nélkül, nyugodtan és „nagyon jól viselkedve” tűrték.  Művészi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat sem képes „egymagában” átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak benne.

Ezek az érzések ezt az embert egész későbbi életében a múltra emlékeztethetik, de anélkül, hogy megértené az eredeti összefüggést. Értelmük megfejtése csak akkor válik lehetővé, amikor sikerül összekapcsolni az eredeti helyzetet a jelenben átélt erőteljes érzelmekkel.
Vegyük példaként az elhagyatottság érzését. Nem a felnőttét, aki egyedül érzi magát, és ezért tablettákat szed, drogokon él, moziba jár, felkeresi ismerőseit, felesleges telefonbeszélgetéseket folytat, hogy valahogyan áthidalja az ürességet. Nem, én annak a kisgyermeknek az eredeti érzésére gondolok, akinek nincsenek ilyen elterelési lehetőségei, s akinek közlései, akár a verbálisak, akár a preverbálisak, nem jutottak el a szülőkhöz. S nem azért, mintha a szülei kifejezetten gonoszak lettek volna, hanem azért, mert a szülők maguk is szükséget szenvedtek. Szükségük volt a gyermek visszhangjára, lévén a lelkük mélyén maguk is gyermekek, akik egy elérhető ember után kutattak. S bármilyen paradoxnak tűnik – a gyermek elérhető. A gyermek nem tud elszökni, ahogyan azt egykor, az ő gyermekkorában saját mamája megtette. A gyermeket lehet úgy nevelni, hogy olyan legyen, amilyennek szívesen látnánk. Előtte tekintélyt szerezhetünk, elvárhatjuk, hogy a mi érzéseink éljenek benne, tündökölhetünk szeretetében és csodálatában, mellette erősnek érezhetjük magunkat, ha pedig már túl sok van belőle, ráhagyhatjuk egy idegenre. Végre a figyelem középpontjában érezhetjük magunkat, mivel a gyermekszemek a mama minden lépését követik. Ha egy nőnek a saját anyja mellett minden effajta igényét el kellett nyomnia és fojtania, bármennyire művelt legyen is, azok saját gyermekével kapcsolatban tudattalanja mélységeiből előtörnek, és kielégülésre törekszenek. A gyermek mindezt világosan érzi, és már nagyon korán leszokik arról, hogy saját elvárásainak hangot adjon.
Mikor aztán felnőttkorban a terápia során felbukkan az egykori elhagyottság érzése, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeesettséggel jár, hogy teljesen világossá válik számunkra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Ehhez olyan empatikus, figyelmes környezetre lett volna szükségük, amely esetükben hiányzott. Ezért kellett mindent elhárítaniuk.
A szülők igényeihez való alkalmazkodás gyakran, bár nem mindig, „mintha személyiség” kialakulásához vezet, vagy ahhoz, amit gyakran hamis énnek nevezünk. Az ember olyan magatartást alakít ki, melyben csak azt mutatja, amit elvárnak tőle, és ezzel teljesen azonosul is. Az igazi én nem alakulhat ki, és nem különülhet el, mivel nem élhető meg. Érthető, ha ürességérzésről, értelmetlenségről, otthontalanságról beszélnek, hiszen ez az űr létezik. Ténylegesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a lehetőségek részleges pusztulása. Megsérült a gyermek integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása.” Alice Miller

„szeresd jobban, beszélgess vele, törődj vele többet, segítsd, egyengesd az útját, stb” Ezt szokták mondogatni, ha a „problémás vagy drogos gyerek” mint téma egyáltalán előkerül. Ez igaz, csak másképp. Hogyan is?

SZERESD JOBBAN!

Ne úgy, ahogy Neked jó, hanem úgy, ahogy Neki! Ne úgy, ahogy egy debil, értelmi fogyatékos, cselekvésképtelen gyereket szokás, hanem úgy, ahogy egy felnőtt ember elvárhatja egy másik felnőtt embertől. Mert ez a szeretet magában hordozza a másik ember tiszteletét és a saját magam tiszteletét is. Benne vannak az elvárások a másik ember és magam felé is.
Ez a szeretet nem pénzt, időt és egészséget áldoz a másikra, hanem emberséget ad és példát mutat.
Ez a szeretet képes dönteni, tud nemet is mondani, és nem hiszi magát mindenhatónak.
Ez a szeretet épít, és a másikat is építkezésre készteti.
Ez a szeretet sokkal nehezebb.

Beszélgess vele!Ne azzal beszélgess, aki éppen drog hatása alatt van, vagy az elvonástól képtelen a normális agyműködésre!
Az nem Ő! Akivel Te megpróbálsz szót érteni, már képtelen a beszélgetésre. Amit Te beszélgetésnek hiszel, nem más, mint egy játszma része, aminek célja, hogy mindketten megpróbáljátok a másikat eltéríteni a szándékától, jobb belátásra bírni, és olyan cselekedetekre ösztönözni, ami a saját (és persze véleményetek szerint az Ő) érdekeit szolgálja. Te arra akarod rávenni, hogy leálljon, ő arra akar rávenni, hogy törődj bele a szerhasználatába. Te tudod, hogy jobb lesz neki, ha tiszta lesz, Ő tudja, hogy jobb lesz Neked, ha abbahagyod a küzdelmet és a szenvedést. Ilyen alapon nem lehet beszélgetni.
Akkor beszélgess, amikor érzed, hogy tényleg VELE teheted, és nem a droggal vagy az elvonással!
Addig pedig ne beszélgess, hanem cselekedj! Hogy minél előbb elérkezzen ez az állapot!
Vele beszélgess!
Törődj vele többet!
Így igaz.
Ne a testi szükségleteivel, vacsorájával, ruhájával, pénzével és drogjával, hanem VELE!
Ne a fenekét törölgesd, ma már nem erre van szüksége!
Az emberrel törődj, aki fel akar nőni, akinek saját érzései, gondolatai és céljai vannak.
Ne azzal törődj, mit eszik, hanem azzal, hogy képes legyen megszerezni magának az ennivalót.
Ne azzal törődj, kivel barátkozik, hanem azzal, hogy képes legyen baráti kapcsolatok kialakítására.
Ne azzal törődj, hol tanul, mit dolgozik, kivel él, hanem azzal, hogy mindezeket el tudja dönteni!
Vele törődj többet!
Segítsd, egyengesd az útját!
Az Övét.
Nem a Tiedet, és nem azt, amit Te elképzeltél neki.
A sajátját.
Segítsd és egyengesd. Ne taposd ki, ne járd végig helyette, ne fogd a kezét állandóan, hogy el ne essen.
Engedd, hogy megtalálja, és ne vedd el tőle a botlásokból fakadó tapasztalatokat, vagy a hibák kijavítása okozta örömöt.
Ne sajátítsd ki az Ő útját, hanem találd meg Te is a magadét.
Ne úthenger légy, aki leaszfaltozza előtte a kátyúkat, hanem egy apró jelzőtábla, aki hang nélkül, csak a létezésével mutatja a helyes irányt.
Az Ő útját segítsd és egyengesd!
Az ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak igazuk van!
Csak nem úgy, ahogy most gondolják.

A SZÍNHÁZTERÁPIÁRÓL

A Leo Amici Alapítvány zenés, test-tudati színházterápiás munkájának módszere, tematikája, szakmai alapja közel 20 éve változatlan Ma meggyőződésünk, hogy a színházterápia, ha nem is az egyetlen, de az egyik leghatásosabb módszer.. E mellett több érvet hozhatunk fel. A drogosok viszonya saját testükkel különösen ellentmondásos. Narcisztikus komplexusaik, félelmük a tökéletlenségtől, a különbségtől, a látható másságtól, állandó harcban állnak az önelrontás, öncsonkítás, önmegsemmisítés impulzusaival. A rizikókeresés elsősorban a testi veszély elfogadása, kívánsága. Egy időben élesül a test (egy ideális, fantazmatikus test) iránti figyelem és minden, a testből kiinduló érzés elfojtása. A testvázlat egy horpadt, konkáv, a képet saját hiányával helyettesített képződménnyé fajult. A színház- és mozgásterápia minden percében jelen van és a figyelem közepén áll a test: az ember saját teste és a többi csoporttag teste, mint reális, és ugyanakkor, mint elképzelt, a másik tekintetében tükröződő, szimbolikus test. A gyakorlatok és a rögtönzések egyik sajátossága, hogy folytonos ingamozgásban vannak a reális és a szimbolikus között, segítik újra és újra bejárni a szimbolizációs folyamat útjait, és ez által új életre keltik a drogozás alatt megvetett testet.

A TAROT C. ELŐADÁSRÓL

Kezdetekben nem használtunk zenei eszközöket, később akusztikus hangszereket is alkalmaztunk, a mozgásos tér kitöltésére, a jelenetek mélyebbé tételére, megtámogatására. Jelenlegi „Tarot” előadásunk egy újabb zenei kísérlettel bővült, kihangosított elektromos hangszereinket is használjuk az önkifejező jelenetek zenei hátteréhez. A „Crowley féle” könyvet használjuk a szövegek elkészítéséhez. Nem jósolunk, hasonlóan dolgozunk vele, mint bármi más eddig használt önkifejező irodalommal. Mindenki húz két kártyát, azok iránymutató leírásait megkapja, és a közösség segítségével megkeresi magát a Tarot instrukciói alapján a múltban, jelenben, jövőben. Saját, aktuális érzésekkel, gondolatokkal egészíti ki a leírást, ezt segítjük a játszóban felszabadítani mozgás világunkkal, és az említett „zenekarral a háttérben. Dalok nincsenek, inkább egyszerű effekt zenék, amik felerősítik a gondolatok és a mozdulatok világát.