A tényt, hogy a fiam füvezik, tőle tudtam meg. 19 éves volt akkor, és egy dühös pillanatában vágta a fejemhez. Ez négy éve történt.
Ha most visszaidézem az első érzelmi reakcióimat, az a harag, az ijedelem és a kétségbeesés voltak https://pillen-pharm.com/xifax…pen/. Szólni, beszélni nem is tudtam, annyira váratlanul ért a dolog.
Egyetlen dolgot tudtam biztosan, hogy azonnal segítséget kell kérnünk, ebben egyet értettünk a férjemmel. Teljesen tájékozatlan szülőként, nem is tudtam, merre induljak, ezért egy barátnőmet kértem meg, aki az egészségügyben dolgozik. Az ő javaslatára hívtam fel a Dokit.
A telefonhívás! A Doki végighallgatta segélykérő hívásomat, majd közölte, mit kezdjen ő egy drogossal. Én már a könnyeimmel küszködve majdnem letettem a telefont, amikor mondott egy nevet és telefonszámot, hogy oda menjünk el a férjemmel. Így kerültünk, kerültem A HELY-re.
A HELY
Az első alkalommal együtt mentünk a férjemmel, aki nem maradt ott a csoportfoglalkozáson. Én úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, akkor megnézem, miről van szó. Utólag visszatekintve, úgy látom, ez egy jó döntés volt részemről. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, hogy „jó helyre” kerültem. Értették a problémám, a nyitottság, az őszinteség nagy hatással voltak rám. Igyekeztem figyelni, kihallani a történetekből azt, ami közös, amiben mások már előbbre járnak és eredményeket értek el. Rádöbbentem, hogy nem is vagyunk olyan nehéz helyzetben, gyorsan kértünk segítséget, mert az idő, nagyon fontos tényező ebben a helyzetben. Megértettem, hogy változtatnunk, változtatnom kell az eddigi viselkedésemen, hozzáállásomon, a családon belüli kommunikáción. Nagyon megijedtem azoktól a történetektől, amiket hallottam, és azt határozottan tudtam, hogy nem akarom a helyzetet tovább rontani. Felismertem, hogy az addigi magatartásom, viselkedésem hova vezetett. Tudtam, hogy a fiam nem az, amilyennek az alatt a két év alatt mutatta magát, amíg füvezett. Tudomásul vettem, hogy a viselkedése már következmény, a kontrollálatlan fűhasználat eredménye, és én ezt nem fogom támogatni.
Mi az amit tettünk? Új szabályokat állítottunk fel családon belül. Elhatárolódtunk a füvezéstől. Felajánlottunk egy telefonszámot, hogy ő is kérjen magáért segítséget. Ő is járjon csoportba, ha szükségét érzi, maga miatt. Nem volt magyarázkodás, csak a tények közlése. Dolgoznia kellett, a fizetésből hazaadnia, otthoni feladatokat teljesítenie. Sok szempontból egyik napról a másikra kellett felnőtté válnia, amit el is mondtunk neki. Nem tetszett neki, de elfogadta, mert érezte, hogy komolyan gondoljuk a feltételeinket. Lassan, apró lépésekkel kezdett el működni a dolog.
Magammal kapcsolatban a legnagyobb feladat, az volt, hogy hátra lépjek, és ne akarjak mindenben segíteni, mindent megoldani, megmagyarázni neki.
Az egyik legnagyobb kérdés számomra, hogy mi adott erőt nekem ebben. Az első időkben voltak nehezebb periódusok, tudatosan kellett magamat, a gondolataimat, az érzéseimet másra terelni. Ez segített. Aztán láttam, hogy a tettei és a cselekedetei bizonyítják, hogy ő sem akarja folytatni azt az életet, és a maga területén neki is nagyon meg kell dolgoznia magáért. Bíztam magamban és bíztam benne is, képesnek tartottam és tartom, hogy saját maga oldja meg az életét.
Az első időkben többször feltettem magamnak a kérdést, miért történt ez velünk, miért kellett neki a fű. Aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, rájöttem, hogy talán soha nem fogok választ kapni a kérdésemre. Én nem tudom megválaszolni, persze tudok sok okot felsorolni, de a „miért”-re talán csak ő tudná megadni a választ.
Az okok között ilyeneket tudnék felsorolni, hogy el volt kényeztetve, mindent megkapott, néha elvtelenül is, hogy néhány fontos dologban nem voltam következetes, nem hagytam, hogy bizonyos élethelyzetekben vállalja a kudarc következményeit, egy gyerekkori balesete miatt túl óvtam. Ma már nem teszem fel magamnak ezt a kérdést, a fiamtól sem kérdezem. Lehet, hogy soha nem fogom megtudni.
Eltelt négy év, és a nehézségek ellenére úgy érzem, nagyon sokat kaptam ettől az időszaktól. Furcsán hangzik, de ha a fiam nem füvezik, lehet, hogy soha nem nyílnak ki azok az „ajtók” a családunk előtt, amiken így kénytelenek voltunk belépni. Megváltozott a kommunikáció, az egymásra figyelés, a gondolatok, érzések kimondása, megélése. Bizonyos dolgokban tudatosabbá váltam, megtanultam módszereket magammal kapcsolatban, hogyan kezeljem a problémákat. Persze ez nem napi feladat, de a mindennapok mindig újabb és újabb helyzeteket teremtenek, ezek megoldása működik jobban.
A HELY sokat segít nekem ebben, tanulok, figyelek és a magam történetével igyekszem bátorítani, mert én már tudom, hogy a DROG UTÁN IS VAN ÉLET!