A Helyen minden csoportfoglalkozás előtt egy úgynevezett bemutatkozókörben pár szóban mindenki elmondja, miért jár/vagy jött le ide.
„Nekem még annyi eszem sem volt, hogy valami finomságot kipróbáljak”- mondtam egyszer.
Vagyis annyira azért megtartom magam, hogy ne szerekkel romboljam az életem, de más módon-„élvezetek nélkül” -mégiscsak fogvatartom, mert nem sikerül azzá lennem, aki valójában vagyok.
Ki vagyok én?
És miért nem sikerül?
Ezekre keresem a választ, mióta egy nagy krízis 7-es erősséggel földhöz nem vágott úgy kb. 2 évvel ezelőtt.
Mindenki története megérint. Mindenkié más, mégis egyformán mély érzéseket vált ki belőlem , és sok tanulságot ad nekem. Nagyon szeretek lejárni a Helyre!!
A saját teljes történetemet azonban még sose mondtam el csoport előtt. Annyira borzasztónak tartom. Szégyellem. Úgy érzem, nem lehet azonosulni vele, megérteni, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Nem bírná el a csoport.” Megköveznének”. ( Ez nem így van!!) Ezen kívül még nemrég is azt gondoltam, hogy a fejlődésemhez, nem szükséges minden ajtót mindenki előtt kitárnom ./ Ez lényeges pont, mivel alapvetően nagyon őszinte és nyitott ember vagyok – vagyis nem esik nehezemre önmagamról beszélnem ./ Viszont rettentő taszító a szememben, mikor valaki(ált. közismert személy)ki”tálal” és belső-főleg intim- témákat hoz fel, hogy a helyzetét megfelelően – érzékeltesse ?…alátámassza?
Hosszan tipródtam tehát rajta, hogy adjam-e a történetem a könyvhöz, míg végül megszületett bennem, hogy leírom : ÉPP A SÚLYOSSÁGA miatt!! Hogy lássa bárki, aki még csak tétován toporog egy helyzetben, hogy az elfojtott dolgok micsoda váratlan módon és micsoda dinamizmussal tudnak a LEGROSSZABB pontokon robbanni!!! És jobb minél előbb tenni ellenük!
2 Egy álmom leírásával kezdem.
Ritkán emlékszem az álmaimra.
Mikor először mentem Csernus dokihoz, megéreztem, hogy naplót kell írnom, mint hajdan 17-19 éves koromban- mert annyira meghatározó lesz ez az időszak az életemben.
Jó éve álmodtam ezt a történetet, s akkor azonnal le is írtam szerencsére, mert most-ahogy a Hely-könyv írására komolyabban készülődtem és átlapoztam a naplóm, azonnal beugrott, hogy ezt meg kell osszam az olvasókkal!! Az egy év alatt jó sok minden történt-és az álmomban – esküszöm MINDEN benne volt előre!!!
Egészen felborzolta a kedélyemet, amikor olvastam- hihetetlennek tűnt.
(Kommentárt/magyarázatot majd utána fűzök hozzá.)
3 Biciklivel Harasztiba mentem egy ismerős virágboltos/virágkötő férfit meglátogatni. Beszélgetni. (Korombeli, nagyon kreatív régi ismerős, vevő-boltos a kapcsolatunk.) Elment az idő, besötétedett.
Nem tudom miért, de nem telefonáltam a férjemnek, holott tudtam, hogy ilyenkor már idegeskedik, ha nem vagyok elérhető. Engem pedig az idegesített, hogy ő idegeskedik és nem tehetem meg, hogy nem NEM telefonálok! Lemerültem?- nem tudom, de MOST nem tettem meg, hogy felhívom- és ez is zavart.
„ Hamar hazaérek!…”- gondoltam , s a falu széléig szürkületben kerekeztem -, mivel azonban hamarosan korom sötét lesz, döntenem kellett, hogy két út közül melyiket válasszam: a JÓL KIVILÁGÍTOTT, „biztonságos” –ám zajos, forgalmas utat …vagy a vasút mellettit, ami szép, csendes, romantikus- de este tán nem túl bizalomgerjesztőt???!
Melyik? Melyik? Ez utóbbi még rövidebbnek is tűnt- és abszolút ez vonzott, ahol egyedül lehetek.
Azon az útszakaszon ,ahol döntenem kellett,(a valósághoz képest) meglepő módon egy csigalépcsőn kellett áthaladnom. Bicajjal! Feltűnt, mennyire könnyedén vittem át a szűk hely ellenére a „lovamat”(holott más felüljárókon alig bírom átvonszolni!).
Teljesen határozottan elindultam a vasút felé. Már egész közel jártam, mikor a „biztos, hogy ezt választom? ” elkezdett mozgolódni bennem.
Igen!
Már-már elértem a síneket, mikor meglepve fedeztem fel, hogy van még egy párhuzamos utcácska a vasút mellett, amin mehetnék. „Haleluja !”- mégiscsak lakott , kivilágított település! És ugyanakkor szép is meg, egyedül is lehetek .(Holdfényben jöttem már erdőn keresztül ,- egyedül…háááát!)
Csakhogy mikor rá akartam térni erre az utcára, egy vendéglő „állta utamat” valami egészen szokatlan módon. Nem lehetett befordulni az utcába csak úgy, ha áthaladok a vendéglőn! Az asztalok közt bicajjal! Kicsit haboztam! (Mit szólnak…?) Végül óvatosan elindultam befelé… A kutya se törődött velem !Pedig azt hittem, ki fognak tessékelni.
Körbenéztem. A berendezés meglehetősen ízléses volt, bár már jócskán kopottas. Masszív nádbútorokból álló egységesen kialakított belső tér volt- szórt fénnyel-mindezt imádom – mégis az egész valami nyomasztó hangulatot árasztott. Eleinte nem jöttem rá, miért. Minden poros volt, koszos, rendezetlenül szana-szét a bútorok, olyan minden mint ,ahol ezer éve nem takarítottak. Ennek ellenére tele volt vendégekkel! Figyelni kezdtem az embereket. Nagyon gyászos társaság ült mindenütt. Miközben mintha egy labirintuson haladnék át, belehallgattam a beszélgetésükbe.
Meghittség helyett rossz hangulatú, zavaros történetű emberek társalogtak egymással halkan. Halk szavukon is átérződött a feszültség és a keserűség, és feltűnő volt, mennyire óvatosan bánnak a szavakkal. Többnyire vitatkoztak, de nem indulattal, hanem szomorúan, lemondóan és mély fájdalommal. Senki se nevetgélt a társával. Rossz érzés volt- és meghökkentő is ! -, hogy csupa ilyen borús lelkű ember ül itt. A szavaikra nem emlékszem, de egy pár mellett elhaladva a kapcsolatukról esett szó, ez volt a gond-ez biztos.
Végre a pulthoz értem. De itt ért a legszörnyűbb élmény. Egy férfi(ő egyedül!) hangosan, durván szidott egy lányt, aki félig lekuporodva, arcát eltemetve, testével a fal felé fordulva tűrte a szidást. Inkább ez a fura testhelyzet, mint a szavak árulkodtak arról, hogy a kapcsolatban a lány prostituált, s a férfi futtatja, a lány azonban ki akar szállni, de a férfi markában van. Meghűlt bennem a vér, hogy én „épp erre járok”, teljes fizikai közelségben, érzem a lány kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét, ahogy a dühös férfi „erejét” is… És én csak arra járok, látom, de NEM TEHETEK SEMMIT!! A többiek se tesznek. Ők még csak észre se veszik ezt a gyilkolászást …
…Végre kint voltam! Ám az utca, aminek az eléréséért mindezen átvergődtem – hihetetlen – épp a másik oldalon bukkant fel. Nem értettem. Pillanatnyi morfondírozás… menjek át ezen a rémes helyen újra?…
Nem. És határozottan felpattantam a biciklire.
Csak párat tekertem, mikor éreztem, baj van. Leszállni se akaródzott , annyira el akartam már tűnni erről a környékről bele az éjszakába. Leesett a láncom.
Ekkor kezdtem el szorongani: késő van, sötét van, a láncom is… És a vendéglő külső pultja mellett ácsorgó férfiak közül az egyik felfigyelt rám. Ettől aztán enyhe pánik tört ki rajtam. Gyorsan fel akartam tenni a láncot, de ami máskor 10 mp, az most sehogyse sikerült. Nem értettem mi a csodáért nem sikerül…remegett a kezem. Én is. A férfi elindult felém, mondott is valamit, de nem értettem. NAGYON NEM AKARTAM, HOGY ODAJÖJJÖN A”BUTA,ÜGYETLEN NŐHÖZ!! SEGÍTENI” MINDENT, CSAK EZT NE!!!
És felébredtem.
Fontos, hogy amikor ezt álmodtam, még nem jártam sehová, „tiszta” voltam, nem volt tele a fejem pszichológiával, se mások történetével! Nem olvastam, mindössze 2 Csernus könyvet, és egyszer jártam a doktor úrnál.
És most némi „álomfejtés”- no, nem az igazi!
1.Közel húsz éve érdekel a virágkötészet, de sose mertem „komolyan” venni, hogy én is lehetek kötő(csak egy „l” hiányzik, mert valójában én ezt költészethez közeli műfajnak érzem)- hiszen évtizedek óta ismerem a nagyságok munkáit kiállításokról és ELEVE kizártnak tartottam, hogy én ezzel foglalkozhassak.
Olyan ez, mintha valaki lebeszélné magát arról, hogy úszni megtanuljon, mert volt egyszer egy Székely Éva…meg van Kovács Ági.
MOST virágkötőnek tanulok.
2.Gyerek korom óta nagyon szeretem az embereket. Mindenféle korosztályt. Bármerre kanyargott az utam, mindig beléjük botlottam. Szeretem hallgatni őket, szeretek tanulni tőlük-különösen az idősektől. Nekik még a nyelvhasználatuk is olyan, hogy folyton azon töprengek: nem kéne-e nekem is magnóval az oldalamon beszélgetni-járni hozzájuk, mint a régi népdalkutatóinknak, mert valami csoda, ahogy ők még tisztelik a köröttük lévő világot. Ahogy „illetik” a szavaikkal!!
(Pl: a kertszomszédnénim utánam szól, „ugye tudod, hogy kell elvetni a babot!?”…”hogy meghallja a harangszót!” Vagy a nagymamám a húslevesfőzésre: csak annyira legyen a tűzön, hogy” mosolyogjon!”)
A Helyen valami imádnivaló embereket lehet megismerni! A történeteik , a fájdalmaik pedig érzékenyen érintenek. NEM megyek el mellettük, hogy „bele ne hallgassak” a bánatukba-örömükbe. Engem nem a Csernus doktor küldött a Helyre!! Erre nagyon büszke vagyok!!! Magam találtam ki , megéreztem, hogy szükségem van az emberekre, hogy kölcsönösen segítsünk egymásnak. Pontosabban, hogy „legyünk” egymásnak.
Vagyis fontosak nekem az emberek. Hosszú ideig elég elszigetelten éltem ,bezárva saját elefántcsont-tornyomba, most megint visszataláltam közéjük.
3. Durva történetek is elhangzanak a Helyen. És némán ülnöm kell, nem tehetek semmit. Pedig néha üvölteni tudnék vagy azonnal kirohanni az illetővel, mint egy égő házból…ÉS NEM TEHETEM!
4. Rettenetes félelmeim vannak.
Önállótlan, leépült lettem. Félelmeim egyik fő forrása a FÉRFI.
A másik: én magam. Az egy év alatt ezekben is történt változás-erről később.
5.Egyedül kell maradnom abban az átkozott sötétben! Mindent magamtól megoldanom. Méghozzá úgy, hogy közben megmaradjak olyannak is, amilyen vagyok. Meg a magam útjáról ne térítsen le mégse semmi és senki.
ÉS NE SEGÍTSEN SENKI, AKIT ÉN NEM AKAROK!!
Ha mégis nagyon konkrétan meg kéne fogalmaznom, mi a bajom, azt kell mondjam (fontossági sorrendben!!)
– kimaradt az életemből teljes egészében a szerelem
– sokat szenvedtem szeretetlenségtől is a családomban
– kimaradt az alkotás, az önmegvalósítás öröme
– aztán kopni kezdett a kultúra, az értelmes élet, a barátságok, a szórakozás…mindaz, ami számomra az igazi életet jelentette 19 éves koromig.
De hogy én erre mennyire nem jöttem rá, hogy micsoda elképesztő módon altattam be magamat 25 évig, ugyanakkor mégis mennyire „tudtam is”, hogy baj van, arra egy példa: mikor 2 éve ez a bizonyos földrengés megrázott, egy kitűzős előtt vigyorogtam egyik lányommal és MAJDNEM MEGVETTEM a következőt:” Én nem haldoklom, így élek!”
Fogalmam se volt akkor még, mennyire tökéletesen érzem a belsőmet, s ugyanakkor mennyire elfojtok mégis mindent, ami jelként üzenne, hogy változtassak.
Felébredtem.
Azért írok ilyen hosszan és részletesen, hogy követhető legyen mindazok számára, akik még csak „virrasztanak a sötétben, s a fényben szenderegnek”, hogy milyen események és érzések(gondolatok) hatására jutottam odáig, hogy mindezt tudom már magamról. Hogyha felébredt bennük a mersz, a vágy, hogy azt az életet éljék, amire őszintén vágynak- akkor legyen BÁTORSÁGUK és KITARTÁSUK is mindezt elérni ! Mert én se bátor, se kitartó nem voltam eddig , mégis az összes ismerősöm azonnal észreveszi, aki 1-2 éve nem látott, hogy hatalmasat változtam. Noha alig pár dolgon változtattam eddig!!
Történetemet EZÉRT nem tényszerűen akarom csak leírni, hanem kicsit finomabb „jellemábrázolással”, hogy az összefüggésekből bárki olvashasson magára vonatkozó részleteket…mert én már megtapasztaltam, hogy a csoporttársaimnak – és nekem is! – a legnagyobb gondot a HOGYAN okozza. Gyakran teszik fel ezt a kérdést: de hát hogyan változtassak?!! A csoportban folyamatosan sok esetet hallgatok meg, MINDBEN akadnak rám vonatkozó üzenetek! Olyan , mintha sok-sok életrajzot olvasnék egyidőben, ráadásul láthatom a hosszmetszetét, a fejlődését is egy-egy társamnak, aki ugyanolyan hétköznapi ember, mint én- így az egész rendkívül hihető, átélhető és építő. A „hogyan” bennem érlelődik meg, ha elég figyelmes vagyok a többiekkel szemben és közben magamra is figyelni tudok. Vannak, akik lejárnak, de csukottak a többiek problémáira. Magukon emésztődnek. Van ,aki dúl-fúl kifelé. Mások meg arra nem fogékonyak, amit a többiek neki „üzennek” – vagyis ők befelé nem engedik a segítséget. Ez csak az én véleményem, de eddig ezt látom, hogy addig nem kezd konstruktív lenni valaki számára a csoport (talán más se!), míg meg nem teremti ezt az egységet és egyensúlyt: hogy ugyanannyira érdekel az is, amit TI mondtok , meg az is fontos ,amit én gondolok és érzek. Fontolóra veszem mindkettőt!! Nekem legalábbis mindig ez segít- ha tök körbe látom a problémát. Eleinte persze vad érzelmek közepette, mert a belső zivatarok , a hideg és a meleg ütközése nagy feszültségekkel jár! Csapkod a villám bennem egy ideig , majd miután kisült ez a sok feszültség , képes vagyok ezt-tárgyilagosan, tisztán is végiggondolni. ( Hol hosszabb, hol rövidebb idő alatt. )
No, de vissza a történetemhez…
A szégyenérzetem nem szűnt meg, ahogy még a bűntudatom sem teljesen. Nem gátlástalanság, ami miatt leírom a történteket. Hanem hogy mások is , SŐT ÉN IS újra és újra lássam, miből lehet kikecmeregni!
„Születtem, felnőttem, durva gazerdőben…virág vagyok, attól félek csalán lesz belőlem…”- valahogy röviden rólam. Szigorú, tiltó családban nőttem fel. Igazi „jó” gyerek voltam, szófogadó, jótanuló ,vidám, rendes, mégse örültek nekem-ez volt az érzésem. Bármit tehettem, az sose volt elég, vagy jó. Kicsiként sok verést kaptam, később csak kritikán aluli szóbeli fenyegetést, szidást, megaláztatást. Vagy teljes passzivitást. Az iskola jelentette a megváltást, mert ott viszont mindenki szeretett. Népszerű voltam, eleven, az lehettem, aki vagyok. Örökké voltak ötleteim , pörögtem, rengeteg energiám volt, tűzbe lehetett vinni az osztályaimat. Csúcs tanáraim és társaim voltak ehhez! – ez igaz!!!! Így időm nagy részét iskolában töltöttem, mindenféle érdekelt, otthon meg dögunalom volt az élet. Korán átláttam a szüleim életén, s talán még 13 éves se voltam , mikor komolyan kezdtem leszakadni róluk. Ezen azt értem, hogy elhatároztam!! :”én nem ilyen életet akarok élni!” Nekem nem ilyen lesz a kapcsolatom a párommal, nekem igenis lesznek barátaim, én fogok ÉLNI, én imádni fogom a gyerekeimet…-vagyis jóformán mindenre nemet mondtam , ami az ő értékrendjük volt. Szembefordulásom okát főleg a sok igazságtalan (szóbani és tettleges)bántalmazásban lehet keresni. Szüleimet úgy láttam, hogy képtelenek gondolkozni és uralkodni heves érzelmeiken: képtelenek felfogni mit is csinálnak, beszélnek. És én NEM ILYEN EMBER SZERETTEM VOLNA LENNI!! Azon kívül örömtelennek is láttam őket. Jártunk ugyan sokféle színházba, de nem töltötte fel őket úgy, mint engem. A suliban egy-egy előadás után olyan hangulatot tudtunk teremteni, hogy akik nem látták is velünk „átélték” a darabot. Még a magyartanárnőm is jegyzetelt, amikor egyszer egy fogalmazásomban egy Gyurkovics darabról írtam. A tűz teljesen hiányzott otthonról. Pontosabban robbanás volt, csak meleg nem.
Az iskoláimban minden jó volt, kivéve, hogy a fiúk nem vettek észre.
Anyu gyönyörű lány volt! Nem úgy mint én! Sokat emlegette a 44 kg-ját, amit én szerintem kapásból átugrottam és rögtön 46 lettem. Pont kamaszkor előtt. Hosszú szőke hajáért mindenki megnézte! Nekem közelharcot kellett vívnom vele, hogy növeszthessem, amikor minden barátnőmön kitört ez a láz. Ma is hosszú a hajam! És még nemrég is megjegyzést tett rá, hogy „vénasszonyok már nem hordanak hosszú hajat!”…Ő szép volt és a Gundelba jártak táncolni, elegáns volt. A mélykék taftruháját meg is találtam a padláson, de tényleg nem fértem bele!
Ráadásul „felvilágosításként” közölte, hogy én a fiúk szemében csak biológiai szükséglet vagyok…- úgyhogy végképp nem tudtam mit kezdeni a bumfordiságommal, a botlábammal, a kilóimmal…no meg a lelkemmel, amivel meg mégiscsak azt éreztem, hogy én valami extra kincs vagyok. Nagyon tudok szeretni! Ezt pl . a mai napig se tudom, hogy jó e vagy rossz- de akkor még azt gondoltam, hogy érték. És ritka!
Főiskolás koromra már iszonyú rosszul tűrtem a megaláztatásokat és a zsarnokoskodást. Megismertem az első fiút, aki udvarolni kezdett- és 3 év múlva „hozzászöktem” a házasságba. Nem illettünk egymáshoz, próbáltam kétszer is szakítani, végül mégis feleségül mentem hozzá. Szerelem? Nem volt. Azt hittem , ez már olyan gyerekes ábránd ebben a korban, a férjem rendes ember, mit akarhatok még? Nem voltam 22, mikor egy biztonságot nyújtó, ideálisnak tűnő férj mellett kikötöttem.
Ha valaki nekem bekötné a szemem, megforgatna a Blaha Lujza téren, hogy az első pasival- akit így megfogok- éljem le az életem ,- esküszöm , meg tudom tenni. (Ha nem üt meg ,és nem csal meg!) Olyan életet sikerült élnem, amilyet NEM AKARTAM!!! – bár a párommal nem bántam úgy, mint ők egymással, az életem unalmas, tűz nélküli, gondolkodásnélküli lett. A gyerekeimet nagyon szeretem, – de nem biztos, hogy JÓL!!! Az álmaimról , saját szükségleteimről totálisan lemondtam. Mindenben alárendeltem magam a „család” életének, azt gondoltam, akkor működöm jól, és felnőttként, ha azt teszem, ami nekik jó. Nem mentem vissza tanítani, mert elégedetlen voltam magammal. Sok időt kellett volna beletennem a felkészülésbe, hogy ez javuljon. A férjem viszont nagyon rossznéven vette, ha időztem az iskolában, s nem értem haza 10 percen belül, hogy kicsengettek. Annál is sértődöttebb volt, hogy még éjszaka is a könyveimet bújtam, nem pedig vele foglalkoztam. Ezeket a feszültségeket nem tudtam kezelni, így „kitaláltam” mennyire jó lesz mindenkinek, ha én otthon maradok. Persze nem tétlenül. Nem tudom, hányszor építkeztünk!!!… Amikor pedig végre befejeztük az örökös építkezést és utazni kezdtünk, szép kertet építettem a gyönyörű házunkhoz…senki nem jött át barátkozni, sörözni, dumálni hozzánk. Utáltak, irigykedtek ránk. Aki meg nem ilyen volt, az „messze lakott…”
Nem vettem észre, de rohamosan épültem lefelé! Azt hittem, egy jó feleségnek EZ A DOLGA!!! Valaki egyszer azt mondta nekem: te olyan alázatos tudsz lenni, mint egy gésa. Tudok. De mire mentem vele?
Nem volt becsületem senki előtt. A férjem egyre keserűbb, ingerültebb lett az évek során. Mindenkit okolt a nehézségeinkért Mindenkire haragudott. Azért is, amiért elkerültek bennünket a „barátok”. Nagyon nehéz volt viselni az állandó valakire-haragvását, a maximalizmusát, a konfliktusait mindenkivel naponta előről végighallgatni. Közben én öszvérként igyekeztem élni mellette, hogy legalább én ne terheljem. Mégis folyton azt éreztem, hogy amit megtettem-ugyanúgy, mint odahaza gyerekkoromban- az „semmi” se volt. Otthon voltam, elkezdtem kertészettel foglalkozni, télen diákjaim voltak. Rend volt , ennivaló, mire hazaértek. Én tudom, hogy ezt tényleg más is megteszi munka mellett- én se tekintettem nagy dobásnak. Nekem Ők voltak a nagy dobás, hogy mindig jó és szép legyen itthon: béke, csend legyen, meghallgassam őket, megvígasztaljam őket, vagy együtt örüljünk valaminek. Mégis mindez elértéktelenedett!!
Felnőttek a gyerekeim. Túl voltam annyi mindenen, amikor egy súlyos betegséggel koronát kapott ez a huszonév –rettenetes rosszul éltünk. Napi üvöltözések közt! Az egyetlen közeg, ahol még jól éreztem magam: a lányaim alapítványi iskolája volt, de a férjem nyomására(+ az anyagi helyzet romlására) átvittem más iskolába a gyerekemet. Itt még akadtak kedves szavak, figyelem, pár érdeklődő ember…az iskolaváltással ez is lezáródott.
És most –„Biztonsági öveket becsatolni!!-„
Már megjelentek a fiúk az egyik lányom körül. Örültem neki! Az elsőt fiunkként szerettük és fogadtuk.
A második ebbe a rossz légkörbe érkezett kedvesen, érzékenyen, figyelmesen- amiből nekem is jutott. Egyszercsak itt állt egy kis rocker fiú, aki emberszámba vett, akivel értelmes dolgokról és stílusban lehetett beszélgetni. Pillanat alatt felfigyeltünk egymásra. Hogy lehetséges ez? Sokáig csak a közös témákra gondoltam, meg arra , hogy olyan empatikus és intellektuális volt. Megfogalmazni nem igazán tudtam volna, de egyszerre éreztem őt tanítványomnak, barátomnak, „fiamnak”, szellemi és lelki társnak . Valójában nagyon bonyolult helyzet állt elő pillanatok alatt, s én felfogni sem nagyon tudtam, nemhogy kezelni. Csak azt éreztem: nagyon jó vele beszélgetni zenéről, irodalomról…és hogy kölcsönösen rajongunk egymásért. Itt közbe kell szúrnom, hogy eleve ilyen a természetem! Én a tanítványaimban is abszolút látom is és tisztelem is a „valakit”, aki már körvonalazódni látszik. Idealizálásnak felfogni túl sablonos lenne! Ez iránt a fiatal iránt egyszerre különféle erős érzéseim támadtak. Elég sokat mesélt magáról, a családjáról…amiről meg nem, azt én megéreztem. Különleges képességei voltak, nagyszerű embernek láttam benne a körvonalait.
Örültem neki, ha jött, de
hamar megéreztem, nincs ez rendjén és elmondtam a fiúnak, hogy rontottam el az életemet, s most ő mennyire erős „női” érzéseket is kivált belőlem a többi „felnőtt” érzés mellett . SOHA ilyet még nem tapasztaltam, hogy valaki így kinyitott volna, sőt felébresztette az alvó nőt bennem. Féltem, aggódtam, kétségbe voltam esve, nem értettem mi történik velem. S mind emellett nagyon boldog is voltam! Mintha megitattak volna az élet vizével.
ÚGY TEKINTETTEM RÁ, MINT EGY SEGÍTŐRE, EGY SÁMÁNRA, aki ki tud valami okosat találni, hogy levegye rólam ezt az átkot.
Mert tudtam, hogy a baj most már velem van , sose fog megszűnni, hiába hittem, hogy „letettem” ezt a „hülyeséget”, hogy valakit szeretni kéne. Persze, persze nem vele akartam kézenfogva sétálni a Körúton, csak valami feloldozást szerettem volna. Most már egészen biztos voltam benne, hogy ez az értékcsökkent élet, amit éltem, a beteljesedettlen szerelem-érzés, mint valami kísértet , örökké fel-felbukkan, s ha nem fordulok vele szembe, ez akkor is ittmarad. S ÚJRA KÍSÉRTENI FOG! Bolond fejjel azt hittem, egy ilyen kölyök mond valami „varázsigét”, s az átok lehullik rólam. Hallottam már pszichodrámáról, mikor eljátszanak valami jelenetet, de „semmi sem igazi”, valami ilyesmire gondoltam. (Ma sem tudom, pontosan hogy működik ez a terápia, bár azóta láttam már ilyet.) Meg nem mondanám, mire konkrétan, de semmiképp nem arra, amire ő. Meg mások!! Tudom, még így is hajmeresztő, de akkor ezen a szinten vegetáltam.(Innen jöttem fel!!!)ÁM a fiú megfordult! Utálni kezdett . Félreértett, megijedt? – nem tudom. Bármit mondtam ezután, felesleges volt. Lehetetlenné vált új gondolatokat eljuttatni hozzá!! Ettől aztán én is még zavarodottabban viselkedtem. Olyan lett a helyzet, mintha mocsárba estem volna: minél erősebben igyekeztem magam és a másikat partra húzni, annál reménytelenebbül süllyedtünk lefelé!!! Igen erős befolyással volt rá a családja, az előítéletei, a félelmei és sajnos a gyávasága. Képtelenség volt ettől kezdve értelmes módon elmagyarázni, mire is gondoltam. Az a kezdeti empatikus ,érző , értelmes lény mintha nem is létezett volna!!. Később zsarolni kezdett, hogy elmondja a lányomnak ezt a titkot. Érthetetlen volt, mi motiválja?!
Lefejezett előbb engem, majd elég csúnyán a lányomat is.
A lányom volt különben még az egyedüli, akivel jól szótértettem , úgyhogy ez a história fontos lett volna, ha ép elmével végig lett volna tárgyalva. Az, hogy elveszítsem a lányom bizalmát egy ilyen félreértelmezett helyzet miatt, rosszabb volt a halálnál is!
Berohantam egy könyves boltba, hogy mit nem tudok én a fiatalokról?- adjanak valami szakirodalmat! Nem volt ! Adták a Mérgező szülőket, aminek a hatására idegösszeomlást kaptam – mármint a felismeréseim hatására!
Ettől kezdődött az új időszámítás!
Rájöttem, igazi segítség kell. A pszichológus ismerősöm szerencsémre elvállalt. Majdnem beledöglöttem a terápiájába! Feltárta a családi hátteremet. A legdrasztikusabb lépéseket megtetette velem, hogy átlássam mitől értékelem ennyire alul magam .Ő volt az ELSŐ ember(nő!), aki így fogalmazott, hogy „szép” vagyok. Sose viselkedtem még így : az asztalra borulva zokogva tiltakoztam, hogy nem, nem, ez nem igaz! És akkor a fiúk?? A férfiak ? Miért utasít el mindenki???!!! – erre is válaszolt.
Aztán elengedtem .Megéreztem a határt, ameddig kísérni tudott.
Jött Dr. Csernus! Előbb a könyvei! Tudtam, nála van az a válasz, amit én rég óta várok valakitől, hogy nekem kimondja. Ő ki fogja mondani!! Ki is mondta! „Mért nem válik el? Miért gyáva-pipogya stb. megteremteni önmagát? Miért akarja életfogytig azt hitetni önmagával, hogy szerethetetlen, tehetségtelen , ronda, öreg?
…semmiről nem késett le! Ennyi volt a tanulóidő! Engedje már szabadon magát!”
Aztán Őt is „kijártam” – eljutottam oda, hogy már nincs az a csoda szakember, aki nekem még valamit mondani tudna!
Viszont érezni kezdtem az emberek hiányát. Ekkor kerültem a Helyre, amiről korábban egyik könyvében olvastam és nagyon szögetütött a fejemben.
Közben azonban, még mikor ez a fiú szétvágott köztünk,(pokol volt akkor itthon !) én elkezdtem kimenni a házból. Hülyén hangzik, de szó szerint! NAPONTA vettem a cók-mókom, beutaztam CÉL NÉLKÜL a városba, csak, hogy levegőt kapjak! Úgy éreztem, megfulladok itthon egész nap, ha én nem mehetek el.
Már említettem, hogy diák koromban eleven voltam. Most azt kell mondjam, van bennem valami életszeretet. Annyira tudok örülni bármi apróságnak is, s ez most újra feléledt bennem. Csak benéztem egy könyváruházba, ide mentem, odamentem, ok és cél nélkül. HÓNAPOKON ÁT!! Így gyógyítottam magam! Sokszor jött velem a lányom is , teaházban beszélgettünk, vígasztaltuk egymást. Vagy bicajjal lementünk a térképről…Sikerült később vele is beszélnem erről a torz történetről, de azt érzem, hogy nem értheti teljesen, mitől „fordulhattam ki” önmagamból. Azt látom rajta, hogy soha nem hitte, hogy én „úgy” közeledem a barátjához, ismeri a rajongó természetemet is, és megismert egy olyan családot, ahol minden egészen máshogy működik, mint nálunk…mégse tudtam talán megértetni vele, hogy ez nem pillanatnyi elmezavar, hanem egy durva leépülési folyamat végállomása volt nálam. Törtvényszerű és szinte kivédhetetlen…vagyis ez máshogy talán, de BÁRKIVEL elő tud fordulni!!!!!!! (Ne szó szerint tessék érteni!) Ha ennyire nem ápoljuk magunkat érzelmileg !!Ilyen sokáig! (Megdöbbentő volt hallani, hogy mindkét szakember kapásból megfogalmazta: csoda, hogy élek !És RÖVID IDŐN belül meg fogok halni, ha nem változtatok!! EZ NAGYON ELGONDOLKOZTATOTT!!!)
A férjem szerencsére mindent értett, azonnal „engedte”, hogy törődjek magammal. Vettem pár nem öreg-mámis ruhát magamnak.
Azonnal úgy néztem ki , mint egy kamasz. EZEK VOLTAK AZ ELSŐ LÉPÉSEIM!
A Helyen, de máshol is sokszor neveznek 18-20 évesnek, tininek stb. Fiatalabbnak látszom a korosztályomnál- ezt tudom !- mégis irritált, mert infantilis vagy éretlen kicsengést is kihallottam belőle. Pedig én eddig a halálosan komoly felnőtt szerepet „játszottam”- nem nagy elánnal, de tettem, amit kell. Azt is tudom magamról, hogy „él bennem” egy fiatal lány, aki mindig vidám, rácsodálkozó, lelkes, pörgős…amilyenek a fiatal lányok, meg él bennem egy felnőtt, gondoskodó anyatípusú nő is. Nem gondolnám, hogy ezzel baj van! A fiatalosságom a világ kincséért nem cserélném el! Egyszer sírva fakadtam, mikor már jártam a Dokihoz: „ érzem, hogy meg fog gyógyítani -de mi lesz ennek az ára?!…hogy fel kell nőjek? Teljesen?? Én ezt nem akarooooom!!” – nyavalyogtam a páromnak.
És valóban nem akarom! Viszont szeretnék már kirukkolni, micsoda nagy lépésekkel haladok azóta is tovább, mint Csizmás Kandúr!
Az első tehát, hogy visszatért az életszeretetem! Örömöm leltem egy sor nagyon egyszerű dologban. Senki se törődött velem, de néztem az utcán az embereket, csörömpöltek a villamosok, elmentem a Gödörbe Hobora, KFT-re a ZP-be, azelőtt soha sehova. Órákat olvasgattam könyvesboltokban, éjszaka jártam haza. Azt éreztem, hogy „létezem”. Nagyon jó volt!
Aztán kicsit tudatosabb lettem, mikor a Doki bácsi kipofozott. Persze előbb dühöngtem, mint valami felheccelt vadállat. Viszont van egy remek tulajdonságom!!! BÁRKI bármit mond előbb-utóbb , eljut, sőt BEJUT a tudatomig, ott „leltárba veszem” – elteszem. Ha olyan az infó, jót őrjöngök rajta, ( ez az a bizonyos belső vihar, amit már említettem!) elmegy vele kis idő, viszont mikor kijött a gőz, elkezd baromira érdekelni, hogy ezt miért is „kaptam”. Mit akarhatott ezzel?? Picit még dühöngök: „biztos manipulálni akar” – minden pszichiáter azt akar(?!)-aztán rájövök, mekkora szamárság ez, és komolyan elkezdem hányni-vetni a dolgot magamban.
Ez nekem a TISZTA SZABADSÁG !!! Amikor megkűzdök érte magammal, de nem vetem el, hanem tartom addig is a másik üzenetét, míg „késszé” nem tudom tenni magam a teljes befogadásra. Nem vesz le a lábamról a tekintélyével, igaz számít a tisztelet is, amit iránta érzek! És most nem csak dr Csernus Imréről , hanem MINDEN EMBERRŐL írtam ezeket a sorokat. Azt hiszem nem létezik olyan ember, akire ne figyelnék oda, hogy mit mond nekem, s mi a célja vele. De mióta „tanulom” az embert és magamat, jobban tudok különbséget tenni a megnyilvánulások között. A legjobb iskolák egyike a Hely! KÖSZÖNET ÉRTE!
Nos, a Doktor Úr kritizálta a külsőmet…hogy finom legyek!
Ez Neki is, meg a Helyen is visszatérő kérdés, milyen a jó nő!? Az életben nem érdekelt! MIÉRT IS???
Mert magamat csúnya, elutasítanivaló, szerethetetlen lénynek találtam. Haragudtam érte a „jó nőkre” éppúgy, mint a szemét férfiakra, akik nem látják bennem a bomba kétlábon járó csodát. A fene a jó dolgát mindnek!!
Egyik segítő szegezte nekem ezt a fárasztó kérdést, s csak hogy meneküljek előle, hevenyészve ezt a választ adtam: esztétikus, dekoratív, szép formájú- és jól „tálalja” a szépségét.
4 napra rá otthon magamban ezt írtam a naplómba:
„ külsőleg – harmonikus, olyan aki tudja hangsúlyozni a szép részeit, ugyanakkor ügyesen palástolja az előnyteleneket- DE NEM SZENVED a hiányaitól!!
-megjelenése igényességet és tartást sugall és görcsmentességet
-valahogy látszik a külsején a belseje ( pl.: a játékossága, kreativitása vagy extravaganciája)
-jó ízlése van, divatos, de teljesen felette áll a divatőrületnek
-van stílusa, amit eredeti és finom módon tesz láthatóvá (vagyis nem harsány, mint oly sokan, akik látszatra jó nők)
-BELÜL:
-SUGÁRZÓ!
-Kedves
-Megrendíthetetlen,ura az érzelmeinek és erőinek
-Ugyanakkor nem egy utálatos, hűvös elérhetetlen, vagy kiégett valaki, hanem élettel teli
-Intelligens,művelt
-Természetes
-És olyan „bonyolult”, hogy sose lehessen igazán kiismerni.
-Vagyis maga legyen a máglyán égethető boszorkány- jó értelemben!
Hát ehhez képest éééén kicsit le vagyok maradva, de legalább már tudom, milyen szeretnék lenni!!! Ilyen!
Utáltam tehát minden nőies cuccot, amit csak „olyan” nők vesznek fel.
A lányom szalagavatója kapóra jött, életünkben először elmerészkedtünk sminktanács adásra. A tanácsadó Nő-mert ő nagyon annak tűnt, irtó szimpi volt, de akit belőlem csinált….??? Vadidegen!! Mégis érdekelni kezdett ez a dolog is. Vettem is ezt azt.
Szalagavató. Életem legszebb teremdíszítését sikerült megalkotnom. Egy egyhetes újszülött sportcentrumból báltermi hangulatot „mertem” varázsolni. Ezt ajánlottam fel a sulinak-így volt ez a másik gyerekemnél is. Igazi kihívás volt! Egy percre meg is rettentem, mibe vágtam a fejszém, aztán épp ez sarkallt, hogy vajon mit fogok kihozni ebből. Nem szoktam elájulni magamtól- de azt hiszem az életem legszebb igazi alkotása volt , amire szintén nagyon vágyom: önálló alkotásra! Hajtóerő volt az is, hogy ezt a dekorációt szántam utolsó gesztusként annak a fiúnak, hátha megbocsájt…de láttam, hogy ez se „jött le” neki. Ez volt az utolsó bocsánatkérésem felé, itt lezártam a magam részéről a történetet.
Szépek voltunk szerintem mi is!
S ettől kezdve nagyon óvatosan, érdeklődni kezdtem „magam” iránt, hogy mi rejlik bennem.
A ruhák a következő állomás. Azokat a szép anyagból készült, áramvonalas holmikat én sóváran lestem…az én alakomra??! /Ja, amint nyáron ELENGEDTEM a görcsös itthon. létemet, lement rólam 6 kg. Addig semmi! /Nincs jó alakom, viszont fura módon rámjöttek ezek a gyönyörű ruhák , és én is eszméletlen jól mutattam bennük. Na, de az áruk !!- jött a következő kifogás!
A férjem lerombolta ezt is, egyet – egyet meg lehetett venni!
Fehérnemű… Neeem! Olyat?! – az nekem hogy áll??! – tény, nem az első állt jól. De kedvet kaptam a kísérletezéshez! „ A fehérnemű önbizalmat ad!”- mondta egyszer egy osztálytársam, aki az egyik legnagyobb fehérnemű cégnél főnök. Na, még ez is! Mindig márkás holmit viseltem, de azon belül is van nyanyás meg dögös!!!
Ugye nem is kell mondanom, melyikre váltottam. És mégse vagyok „olyan” nő!
Szóval bontottam rendesen a „berlini falamat”, amit a saját magam ellen vívott hidegháborús évtizedekben igen jó magasra húztam! „A hülyék a túloldalon vannak! – az én hátamra is ki lehetett volna írni.
De ezt csak most gondolom így! Nem hittem , hogy a szülői ház öröksége alól ki lehetett volna bújni, nem feltétlen kellett volna ennyi időn át cipelnem.
Egyik csoporttársam mesélte, hogy valahol olyan feladatot kaptak szülőként, hogy egy papírból kivágott „gyerekre” tegyék rá azokat a szintén papírból kivágott szavakat, amelyekkel ők már dorgálták gyerekeiket. Pl.:” ügyetlen vagy!” ,” buta vagy „stb. TEGYÉK RÁ a gyerekre! Rá is teszik a szülők, tesszük szülőként és cipeltetjük magunkkal, meg a gyerekeinkkel.
Így utólag jutott eszembe, nálunk otthon micsoda ítéletek röpködtek az ilyen nőies nőkre. Én csak kapkodtam a fejem! Fiatal lány voltam. A szomszéd lány, egyidős velem, valami elképesztő csinosan, elegánsan, finoman öltözött. Jó ízléssel!- és ő kereste meg az árát, vendéglátós volt. Öröm volt nézni, ha végigment az utcán. Jelenség volt!
Miket mondott rá anyu!! Én meg , mint egy puputeve, úgy néztem ki. Jaj, de én főiskolára jártam! Az ám a valami, nem ez a flancos öltözködés. Én se szerettem találkozni ezzel a lánnyal, mert égés volt, ha magamra néztem. Akkoriban utálhattam meg a tükröt.
…Vissza a közel múltba…
Aztán tessék elhinni! – a ruha, a smink hatni kezdett!
Én már sok lefogyott nőt láttam. Nyúzottnak!!! Meg se mertem dicsérni őket, mert csak lógott rajtuk a ruha. Engem aki csak meglátott( de esküszöm!), mind 15 évvel fiatalabbnak titulált. „És, milyen jól nézek ki!! Mennyit fogytál !”stb!! Pedig a titok mindössze annyi, hogy stílust is váltottam. Másféle ruhákban járok, hol kamasz vagyok, hol nő, merek már „belülről” valamit megmutatni magamból. De még óvatosan!!!
Az előítéleteim megtorpedózása, önmagam elfogadása és MEGSZERETÉSE (már nem azt a gáz nőt látom a tükörben, akitől sírva tudnék fakadni, hanem…ezt most le se írom!) további változásokat eredményezett.
Többen megnéznek, NŐK IS!! Vicces. Nagyon vidám lettem ettől. Szinte örökké jó a kedvem! Megjegyzéseket tesznek rám . Pl. ilyet egy szórólapos: az első elegáns hölgy , aki vidám. – Pedig akkor épp még csak nem is mosolyogtam! –
Ha néha felhúznak, arra van egy tök jó technikám, ezt közreadom. Van egy Karinthy írás, amiben „valóra válik”, amit dühünkben gondolunk a másikra pl, .:szard össze magad!”…Már ettől jó kedvem lesz, hogy valóban micsoda apróságok miatt képesek vagyunk egészen elvetni a sujkot. Meg hogy milyen remek gondolatai támadtak Karinthynak!… De itt még nincs vége! Karinthyról eszembe jut Sándor György, aki a maga fanyarságával megállapította: Karinthy már mindent „elírt” előlünk. Mosolygok. Micsoda pech humoristának születni Karinthy után. Aztán erről eszembe jut Huszti estje, még mindig Karinthyék…csoda édes egy darab volt a „Cini, isten csúzlija”, meg a könyve a Madách társulatáról, a régiekről, Mensáros, Márkus, Manyika…az a rengeteg ugratás, ami ment még a darabok közben is…és már alig várom, hogy leszálljak, mert olyan szilaj jó kedvem lett ezekre gondolva, hogy már hangosan tudnék nevetni! Nem is emlékszem, min húztam fel magam!
Szoktam különben hangosan nevetni – egyedül. Gondoljon mindenki, amit akar.
Férfiak! Jaaj.
Olyan szokatlan, de kezdenek észre venni. Van, hogy meg is szólítanak. Nagyon furi! És félek tőlük. Először elmenekültem, mikor egy rendkívül jóképű férfi „kávézni” hívott. Az önértékelési problémámon túl van más oka is, hogy félek tőlük. Lány koromban 3-szor megtámadtak. Egy nagyon kemény volt, nem tudom min múlott, hogy nem késelt meg az a fiú…pár másodpercig úgy éreztem, most akár a torkomat is elvághatja. Sokáig rettegtem este az utcán menni. Az erőszakosságtól a mai napig félek. A támadástól. Azért nem mertem ezzel a férfivel se leülni, mert mi lesz, ha bántani akar. Rájöttem, hogy ezek megint csak a képzelgéseim, a félelmeim. SOSE fogom megtudni az igazságot, hogyha nem merek a közelükbe menni. Magamtól nem félek, mert nem vagyok könnyen ágybavihető típus…egy vendéglőben meg se ágy, se kés…talán irracionálisak a félelmeim. Így „mentem neki” elég hamar ennek a fóbiámnak. Szeretek férfiak társaságában is lenni, ismerkedni, beszélgetni. Ha el akarok jutni valakivel a szerelemig, az a minimum, hogy nem egy szobában magamra zárt ajtón kersztül „ várjam”, hogy kopogtassanak!! Eggyel megismerkedtem, aztán nem tudom mi lett. Tűz volt, rajongott értem, istenített, aztán világgá szaladt. Szokás szerint még a kezemet se fogta meg- na, ez az én formám! Szóval annyira ijesztő-és ronda szerintem már nem vagyok !- a hiba tehát az ő készülékében lenne?…
A férfiaknál azért muszáj kicsit időznöm. Egyik lány a Helyen így nevezte meg a két belőlük kirakható halmazt : vannak az izgalmas csirkefogók és a dögunalmas rendesek. Klassz! Akiket én látok nagyjából illenek ezekbe a kasztokba. DE KÖNYÖRGÖM! EZ NEM VELESZÜLETETT ÁLLOMÁS!!!, innen tovább lehetne fejlődni! (Bocsánat! A világért nem akarok senkit megbántani, ez amúgy is általánosítás, és mindig vannak KIVÉTELEK! A lényeg, hogy inspirálja már valami azokat, akik valami módon „beszorultak” valamelyik csoportba! Szoktak ilyen fiúk és férfiak lejönni a Helyre. Ők értik, amiről írok…remélem!)
A magam részéről én a „megjavult rosszfiúkat” szeretem/ném! Akinek mindig jár az agya valamin, de már nem egy szemét gyáva alak, aki attól „vagány” , hogy vágja a nőket, drogozik, piál, elkölti a pénzt, nincs a szavainak ereje, hitele./ Az ilyen fickó elbűvölő (lehet?), de valójában egy menekülő, gyenge senkiházi/ A „jó pasi” nekem mindenképp „önhordó”, igényes, figyelmes, jellemes …tele olyan tulajdonságokkal, amikről a legtöbb férfi azt gondolja:” gyengeség jele”. Épp ők a gyengék!! ( A többi „paramétert” nem adom meg , ma is kérdeztek a Helyen, milyen nekem a Férfi, mert aztán a Nyugatiig áll a sor…mindenki nagyon magára ismerne…)
Erre különben az ókori görögök fogalmaztak roppant találóan, ha valaki nagyon antitalentum lehetett :„se úszni, se olvasni nem tud”- vagyis a jó, ha valaki legalább az egyikoldalon erős.
Imádom a férfiakat! A gondolkodásmódjukat, ahogy beszélnek valamiről, annyira elbűvölők, nagyon szeretek köztük lenni – mint ember. Az az érdekes, hogy kisiskolás korom óta ők is nagyon szeretnek. Remekül kijövünk. De nőként üvegből vagyok számukra. A fene érti, miért…
Amikor elhatároztam, hogy „felnövök”, hogy hasonlítani szeretnék arra a nőre, akit leírtam, többek közt az is eszembe jutott, hogy azért is, hogy megismerjek egy ilyen férfi embert. Hátha született!
Szerintem vannak páran. Bátrak,- talán erről lehet megkülönböztetni őket a többiektől! NEM nyavalyognak! Nem csüngnek a Híradón és szidják az egész mindenséget. Ötleteik vannak. Életvidámak. Fiatalosak. Sose lehet tudni mit forgatnak a fejükben.
Amikor azt írtam, évekkel fiatalabbnak néznek, én is látom, hogy NEM a korombeli férfiakhoz illek. Ezek a matuzsálemek hozzám! „Lélekben szakállasodva”, mégha jól is néznek ki ( vagyis adnak magukra, ami azért igen ritka!!), az egész testtartásuk, testbeszédük csupa lemondás, enerváltság. Dinamika?! – nem is tippelem, mikor veszhetett ki belőlük.
De figyelem az ifjakat is! Akik sokszor ugyanolyan dacosan lázadoznak a szülői normák ellen, mint én, mégis kísértetiesen kezdenek hasonlítani már 20 egynehány évesen a szüleikre.
Az én példám nagyon jól illusztrálja, hogy a nyílt vagy elfojtott ellenkezés még nem elegendő a változás eléréséhez. A minta, az automatikusan előugró reflexek ott vannak. Egy keleti közmondás jól árulkodik arról, milyen nehéz ezeken változtatni: „ Az éjjel hányódtam ezer álmon, s reggel mentem a régi utamon.”
Vagyis a fiatalosság, az energia hamar el tud veszni. Nem kor függő. Én jó időre elvesztettem. 30 évesen néztem úgy ki, mintha 45 lennék. Most pedig megfordultam. „Változó korba” léptem, majd felteszek pár régi és mostani képet magamról az iwiwre…
Megváltozott a szüleimmel is a kapcsolatom. Főleg anyuval. Még pár éve is „nemnormális” voltam. Kritizált, mindenre tette a megjegyzést és sose jót! Azóta párszor ellentmondtam : igaz, ő nagyon arrogánsan támad ilyenkor, és én is bepörgök. Néha napján, mert azt érzem, nem hagyom már magam terrorizálni. Viszont már fél mondattal lezárom, és nem megy tovább a gittrágás. Sajnos sokkal kevesebbet járok át hozzájuk, pedig egyetlen háznyira laknak csak tőlünk. De csak így tudom megvédeni magam az állandó fegyelmezéstől, ítéletalkotásaiktól, negatív történeteiktől. Beláttam, NEM TUDOM megváltoztatni őket. Sokáig haragudtam csak, hogy miért kell így bánniuk velem, a hugommal, önmagukkal, mindenkivel. Miért nem lehet szeretni?! Örülni valaminek?! Kimutatni a jót is, nem csak a rosszat! Lassan megértettem, mennyire tragikus az életük, nem a korszak miatt, amiben éltek, hanem mert nem éreztek rá soha az öröm ízére. Hogy mennyivel jobb örülve élni! Lehet, hogy butaság, de arra gondolok, gyerek koromban még tán irritálhatta is anyut, hogy én ennyire életvidám vagyok. Egy 12 alkalmas külön női csoport foglalkozásain ébredtem most rá, mennyire egészséges vagyok!! Mennyire egészségesen viszonyultam a sok negatív hatás ellenére is a saját testemhez például. Mindent nem sikerült tönkretenni bennem. Azt hiszem ez az én Sámsoni erőm, s a hajamat hiába kellett minduntalan beáldoznom, az újra és újra kinőtt. Sajnálom őket. De még nem tudok a legteljesebb szeretettel feléjük fordulni. Én mindig olyan szülő szerettem volna lenni, aki KIÉRDEMLI a szeretetet és tiszteletet- ezt is kamaszkorban határoztam el. Ők pedig még most is dirigálnak , tekintélyt „parancsolnak”- s ezért nem tudok felnézni rájuk, ahogy szeretnék. Nagyon lassan tudom csak elengedni, hogy ŐK ILYENEK, ÉN MEG MÁS VAGYOK. Ők ott maradnak, ahol vannak, én meg elindultam valamerre. Szeretetet se úgy kapok, ahogy én szeretném! A görcseikre nincs jobb gyógyír, mint hogy én épülök, s látják, ahogy változom. Persze ez nem tetszik senkinek! Jobb voltam nyuszinak, békítőbírónak , remek kis háziasszonynak, még a kerthóbortomat is el lehetett nézni néha napján.
De most például műtétre szántam el magam. Ez durva lépés! Mert bár régi a történet, még el lehettem volna x ideig. Csak már elegem van a testi-lelki fájdalmakból! Véget akarok vetni nekik.
Ahhoz voltak szokva, hogy nekem itt fáj, ott fáj, de semmi nem történik. Most meg sorra zárom le a bizonytalan eredetű dolgaimat. Irtózom az orvosi beavatkozásoktól, meg az orvoshoz járástól is. Úgyhogy erre nagyon büszke vagyok, hogy ezt a műtétet akartam! Megkérdeztem az orvost:” LE LEHET-E VÉGÉRVÉNYESEN ZÁRNI a műtéttel a betegséget?” –„tulajdonképpen igen.”
Jobb lett volna csak egy szimpla igen, de MOST, UTÓLAG IS EZT VÁLASZTANÁM!
Valószínű ezt érezni rajtam, s ez kelt pánikot a családomban, mert eddig nem ilyen voltam. De azt is látom, hogy utána ők is mernek maguknak döntéseket hozni és változtatni. Lassú folyamat ez, de hihetetlen jó látni! Pl.: anyu is elszánta magát a szemműtétére.
Ha levizsgázom, keresek egy állást ,s ha eladjuk a lenti házunkat, külön fogok menni. Óriási változások az életemben. Félek is tőlük rendesen!!! Lehet : vegetálni fogok ! Nem baj! Ki akarom próbálni magam!
A férjem is tudomásul vette, hogy én már sose leszek boldog ebben az aranykalitkában. Pedig Ő is rengeteget változott az utóbbi időben. És szeret. És nagyon rendes, jó férj! Talán a legjobb a világon! Én mégsem tudok mit kezdeni a „jóságával”… A teljesség kedvéért fontos róla tudni, hogy ugyanolyan erős-erőszakos egyéniség, mint anyu. Mindenen alkudozni, civakodni kell vele. Egész mások az igényei, az én komfortérzésem az övétől fényévekre van. Hol megfeszít az akaratosságával, hol agyonnyom, eláraszt a túláradó szeretetével. Belefáradtam teljesen ebbe az életbe, nem látom esélyét sem , hogy ez gyökeresen megváltozzék. Nulla energiám van itthon. Hiába babusgat, én már csak szabadulnék.
Az Ő nagy árnyékában mindig a tipegő kis édes feleség leszek, és bennem talán más is rejlik még.
Azon kívül nem akarok meghalni szerelem nélkül!!!!
Ez lehet, hogy szánalmas, nevetséges, de én a fejlődésem csúcsának érzem, amiről nem vagyok hajlandó lemondani.
S van még valami nagyon fontos! A gyerekeim „öröksége”!
Az első impulzust Csernus doktor könyvei adták, hatásukra végiggondoltam az egész családom életét, konfliktus megoldó technikáit…és rá kellett jönnöm, hogy ez nem az ÉN problémám, amivel itt küszködöm. Ez egy családi örökség: a boldogtalanság. A másik elnyomása, nyomorgatása. S megdöbbentő módon én hiába láttam már kora kamasz korom óta elég jól bele ezekbe a játszmákba- huzakodásokba-erőszakosságokba, ez a tudatosság kevésnek bizonyult ahhoz, hogy teljesen más életet teremtsek felnőtt koromra.
Az önbizalomhiányommal, az önértékelési zavarommal nem tudtam jól elkezdeni az életem felépítését.
Ebből fakadóan választottam partnert, majd annak ellenére, hogy mindent beleadtam a „felnőtté válásba”(ami pl. abban nyilvánult meg, hogy úgy dolgoztam fizikailag, mint egy férfi), fokozatosan leépültem. Mert önmagam közben feladtam! Mindent háttérbe szorítottam, ami nekem adhatott volna valamit.
Eszméletre térni egy ilyen hosszas (kb. 28 év!!) kóma után pokolian fájdalmas.
De mindennél fájdalmasabb, hogy akiknek a legjobbat, legtöbbet akartam adni- a gyerekeimnek-az élete ugyanúgy robog a szakadék felé, mint az enyém. S mivel már ők is felnőttek, SEMMIT SE TEHETEK!! Vagy mégis??! Van még remény?!
Félelmetes látni, ahogy „birtokba vették az örökségüket” automatikusan: egyikőjük tök rosszul kezeli a pasi ügyeit (menedéket keres náluk, akárcsak én!), másikójuk a munkát, a súlyfeleslegét, a kapcsolatait . Az önmarcangolás helyett ma már ők is észlelik a változásaimat!
Eleinte nagyon nem értették, mi van. Mitől nézek így ki?! „Kit akarok becserkészni?” Hova vezet ez a változás? De szinte azonnal hatni kezdett rájuk is. Akárcsak én, ők is haraggal kezdték, mert „ ellenükre élek”-ezt hitték. A Hamupipőke-anyuka nem tetszett báli ruhában. Érthető! Nem ezt szokták meg! Pedig ez is én vagyok!
Úgy döntöttem, ”legkisebb fiúként” elindulok, hogy megszabadítsam „népemet” az átoktól. Nem kaphatják ezt örökül az utódaim. Fura, hogy az építéshez éppen a családomat kell szétzúznom. Ez ellen rettentő sokáig kétségbeesetten tiltakoztam! Nagyon család és gyerekcentrikus vagyok! A válás maga a gonosz!
Ráadásul
még szakemberek közt is akadt TÖBB olyan, , aki a férjemet istenítette, és kötelességtudatra erőltetett, hogy nekem igenis az a dolgom, hogy mellette maradjak, mert ez a becsületes.( Az egyik azt tanácsolta: tartsak szeretőt, a másik: hogy forduljak Istenhez szeretetért…) Ezen mindig nagyon kiakadtam!! ÉS ÉN HOL VAGYOK??!! Azt , hogy ez önmagam részére destruktív/romboló megoldás, én még nem fogtam föl akkor. (És ők?!)
Roppant nehezen értettem meg, hogy a munkában való „beteljesülés” és a párválasztás valahogy kölcsönhatásban vannak egymással. Ez a mániákusságra is vonatkozik! De a lemondásra is, amit én tettem. Nekem egyszerre kell mindkettőben lépnem! Ráadásul KILÉPNEM a Babaházból- ami a XIX. században se volt egyszerű, de az én esetemben sem lesz az. „Vért fog hugyozni! ”- jövendölt a maga kedves módján a Doktor úr. Így van!
A fizikai részünkre, legyen az a testünk, de akár a kézzel fogható környezetünk sőt a céljaink is, valahogy egyszerűbb odafigyelni. „Karbantartani” – talán mert olyan materialista lett a világ(?)…
Viszont a lelket és szellemet olyan misztikus valaminek hisszük, amivel, ha foglalkozunk, az: NYAFOGÁS! CIKI – főleg férfiak esetében. „Én nem könyvből akarok gyereket nevelni !”- közölte a sógorom, akinek nagyobb fia halál tehetséges és problémás. Ennél jobbat is hallottam egy asztalnál ülő fiatal értelmiségi(!!) társaság egyik hölgy tagja szájából nemrég egy vendéglőben. Kismamaként …”Azt tanácsolta valaki, akkor olvassak könyveket, ha rossz anya vagy félelmekkel teli anya akarok lenni.” Tök büszke is volt, hogy neki aztán nem kell „segítség”!
Van egy olyan könyv, hogy „ Nem születtünk szülőnek”. A világ legnagyobb dolgát intézzük legöntudatlanabb állapotban: hogy gyerekeket nevelünk, indítunk útra-sokszor óriási saját hiányokkal- ahogy én is! Orvosi problémáimmal való törődésem (beleértve a lelkemmel való törődést is) felkiáltó jel lett a családomban is, nem csak az én életemben. Többen attól óvnak, nehogy túlzásba vigyem! Divat nem törődni ma magunkkal! Mindent mondani arra, aki utána jár a problémáinak. Nekem erről a Molnár a szamár, meg a fia c. mese jut eszembe. Mindegy ki , hol ül, ki kit visz, valakinek pont az fogja bökni a szemét. Akkor meg nem mindegy?!! Csinálom úgy, ahogy nekem megfelel!! Én most már nem fogom elhanyagolni a lelki egészségemet sem, mert azzal nem csak magamnak ártok, hanem a környezetemben is nagy rombolást vihetek végbe ugye ez nyilvánvaló a történetemből?!… A tudás, olvasás, tapasztalatszerzés nem a félelmeket növeli. Eleinte felkavaró csak!! EZ NAGYON FONTOS!!! Azután viszont segít a belső harmónia megtartásában. És nyilván nem kell örökké terápiákra járni, hogy ezt megőrizzük.
Nekem ez ad erőt, hogy tudatosabb lettem. Látom, mit hibáztam el, mi után futottam, s miben kéne alapvetően változtatnom. Ma már tudom, hogy a lélek elhanyagolása épp olyan tragikus véggel fenyeget, mint a többi helytelen életmód. KELL ÁPOLNI, ahogy fogászatra járni, rákszűrésre elmenni!
Egyszer láttam két természetfilmbeli jelenetet, ami nagyon megfogott. Az egyikben egy macskaféle űzött egy nyulat-hatalmas hóban. A combig érő hóban a ragadozó egyre lelassult, mire a narrátor azt mondta: az állat PONTOSAN TUDJA(!!) meddig van az a határ, amíg érdemes futnia ilyen körülmények között! Ha túl sok energiát veszít, hiába lesz meg a préda, nem nyer annyit a táplálékkal és elpusztul. !!!!
A másik egy antilop volt egy olyan térségben, ahol a fakitermelés miatt megszűnt egyik napról a másikra az ivóhelyük. Így oda kellett járniuk , ahol esküdt ellenségük, a krokodilok tanyáztak. Olyan kép következett, ami hihetetlen volt számomra! Az antilop ráállt egy krokodil fejére első lábával, hogy inni tudjon! „Fel tudta mérni” adott helyzetben, mi a nagyobb veszély: ha szomjan pusztul, vagy ha a csúcsragadozó martalékává válik. És jól döntött, mert a krokodil nem volt éhes!!
Ezeket a képességeinket én elveszettnek hittem. Az ÖSZTÖNÖS ráérzést. Most azonban megnyitottam magam, s rájöttem, hogy csak „alszik” bennem ez a réteg. Mert több rétegben érzékelem(jük?) a valóságot. Arra is rájöttem, hogy a megérzéseim százszor pontosabbak, szinte hibátlanok, mint az okoskodásaim, és bátran hagyatkozhatom rájuk. Nem kell „lenézni” őket. Ahogy a segítségkérőket sem- ahogy korábban gondoltam. A könyvek-előadások- beszélgetések se a „gyöngék” kapaszkodói-szerintem.
Mióta járok a Helyre, azt látom, hogy alig van épen működő család. Nagy bajok vannak mindenütt, csak épp a szőnyeg alá söprik. Leszólják az ilyen gyengéket, mint mi. A csoporttársaimról és a segítőkről én azt tudom mondani, hogy nagyra becsülöm őket. Tök bátrak szembenézni magukkal, le tudták tenni a legkeményebb szereket is. Beszélni mernek legbelsőbb érzéseikről, mertek hinni, reménykedni és VÁLTOZTATNI, ahhoz, hogy a remény be is teljesedhessen (ezt főleg a szülők közt látom) és segíteni akarnak erőszak nélkül a környezetüknek- ez nagy dolog ám.
Akartam már kérdezni, Kedves Olvasó: büszke-e magára? Miért? Például, mert ezt a könyvet olvassa! Akár fiatal, akár idősebb, akár függő, akár „független”(ilyen is alig van ám!) legyen csak büszke erre, hogy nyit. Nyit önmaga és/vagy mások felé. Ez a változás első lépcsőfoka .
Ideje befejeznem, de az az érzésem, lehet hogy nem látják a fától az erdőt.
Úgyhogy összefoglalom amolyan tanító nénisen, hogy követhető legyen röviden honnan hová jutottam:
1.Rá kell jönni, hogy gáz van !- mindenkinek máshol telik be a pohár. Nekem ez a fiú volt az „ébresztő órám”- tök hálás vagyok neki érte!
2.Ki kell találni,mi fog kihúzni a kakából!
-elsők voltak nekem a könyvek
-aztán jöttek a szakemberek
-majd a csoport, az előadások, és újra könyvek Mindeközben én magam is változni kezdtem!! „Kitörtem” az otthoni bezártságból. Lefogytam. Máshogy kezdtem öltözni. Borzasztó életteli lettem ( régen is ilyen voltam!): visszaépültek jó programok az életembe.
-Szépnek és vonzónak tartom magam (ez tök új!!), ebből a férjem is profitál: neki olyan, mintha egy jó csajt szedett volna fel magának. Sose volt ilyen jó neki-ezt ő is megfogalmazta.
-Megtanultam figyelni önmagamra!! Pl.: hogy minden fáradozásom ellenére mi nem jó. Ezeken nem elég „csiszolgatni”, itt GYÖKERESEN kell változtatnom!
-Van már egy térképem a félelmeimről is. Lassan, de folyamatosan számolom fel őket! Nekem kétféle félelmem van. Az egyik a mi lesz ha…képzelgés pl. a férfiakkal kapcsolatban. A másik a fáj, meg kéne már tennem, de nagyon félek!! (Pl.: a tükrözésektől) Mindkét esetben eljuttattam magam odáig, hogy már az egész életem élhetetlen volt miattuk. Minden percem erről szólt, hogy félek, félek. Akkor egyszer csak meguntam: „ na elég!!” és egyszerűen megléptem azt az EGY lépést, ami elválasztott a „ normális” reakciótól. …Leültem az újabb férfi mellé a vendéglőbe…időpontot kértem a vizsgálatra. MAGA EZ A „TELJESÍTMÉNY” HATALMAS TÖLTÉST ADOTT!!! –és ettől kezdve sokszorta bátrabban csináltam a következő kezeléseket, találkozásokat stb. Úgy tudtam leszámolni velük, hogy megcsináltam őket, amitől rettegtem!!
-Nem szégyenkezem, ha visszaesem! Nyavalygok kicsit, szeretném, ha vki tutujgatna, meg is kapom a csopiban, aztán megint felállok. A változás nem forgószél! A természetéhez tartozik a vissza-visszazuhanás, az elbizonytalanodás, a kételkedés. DE ITT ( a csoportban) VAN TÁMASZ!! ÉS EZ FELBECSÜLHETETLEN!
-Mindenkire figyelek. Aki nem cirógat arra is. FÁJ!- de csak így küszöbölhetem ki a „monokultúrát”, hogy mindig csak ugyanannak az 1-2 személynek fogadjam el a tanácsát, véleményét. Ettől leszek „valódi”, erős, életképes-idővel. Lassan. Mintha két dimenzióból ( a mindig „biztos” egysíkú pontoktól elszakadva) a harmadik dimenzióba lépnék át. Eleinte holt bizonytalan az ember (én), aztán megérzi, mennyivel több ponton tud majd függeszkedni. És innen már élvezet a kritika is!
-Rendszeresség és rend! HÚÚÚÚ ezzel rengeteg bajom van!! „ Tartsd meg a rendet, s a rend megtart téged!” tartották pedig a régi rómaiak. Igen, ez is fontos és biztos kapaszkodó a kifelé kecmergőknek!( Sokan szórványosan járnak csak le a Helyre. Szórványosan tesznek valamit . Ez megengedhetetlen ebben az állapotban! Nagyokat esnek vissza. Muszáj egy ideig aládúcolva ácsorogni, míg megszilárdulunk belül.) A barackok jutnak erről eszembe. Ami nem „kapaszkodik eléggé”, azt leveri a vihar. Mert a viharos zivatarok sose fogynak el. Piszkosul kell ahhoz kapaszkodni, hogy megérjünk a fán! A rendszeresség adná azt az erőt, amivel „kapaszkodni” tudok a fán, hogy ne szelektálódjak ki újra „gyenge, életképtelen egyedként”, ahogy eddig. Én ebben nagyon alul vagyok még!! Erről az is eszembe jut, hogy sokan azt gondolják ( én is), mennyire tudunk kifelé „édesek, ehetőek” lenni, miközben még meg se vagyunk belül szilárdulva! (Lefordítva :kifelé adunk,… borzasztóan hatékonyan „segítünk”… vagy épp szeretünk. Miközben esetleg saját szeretetéhségünket vagy fontosságérzetünket csillapítjuk.) A csonthéjasoknál sokkal hosszabb időt vesz igénybe, míg a kemény mag kialakul, rengeteg energia, mire megnő arra a méretre…s csak a legvégén színesedik, ízesedik, válik a világ számára fogyaszthatóvá az a kis gyümölcs. Mi pedig csípőből adni akarunk. Éretlenül. Úgy látom ettől olyan ízetlenek és keserűek a kapcsolataink, Próbáljon valaki egy 1,5 cm-es barackot elmajszolgatni!!
3. Tettekre váltani a „tanultakat”
Ahogy egy csoporttársam fogalmazta: „öröm és kihívás”- ami párhuzamosan át kell szője életünket. Bele kell vágni új dolgokba is, és nem elveszni hagyni a fontos „régieket” sem. Nekem örömöt találni nem kihívás, azonban a kihívásoknak örülni –ez gyatrán megy.
– Minden nap tiszta lappal indulni !- nekem ez nagyon fontos! Lehet, hogy ma még valami nem sikerült, de nehogy már ezzel a bélyeggel induljak minden új napnak: hogy biztos holnap se fog! (Ez is nehezen megy!!)
4. S végül a kontrollról. Sokáig nem jöttem rá, mi nyomaszt, miért nem érzem jól magam a bőrömben. Mert sose tudtam igazán, hogy haladok-e. Azt éreztem, hogy sok-sok mindent behoztam az életembe, pörgősebb, elevenebb köröttem minden, de nem tudtam „mérni” az utat, amin haladok.
ERRE TALÁLTAM KI A LISTÁM!!
Eleinte persze nem jól. Írtam egy rövid távú és egy hosszú távú oszlopot. Minden reggel a kávém mellé ezt veszem magam elé.
Elképesztő mikben segített! Látom, mi „foglalja feleslegesen” valami fontosabb helyét időtlen-idők óta. Mit kéne elengednem, végleg! Miben topogok!
Aztán kiegészítettem azzal, hogy milyen szeretnék én lenni. Milyen tulajdonságokat szeretnék.
Majd pár szóban egy újabb sor, hogy kik, mik a legfontosabbak a napi(!) életemben, hogy emberszabásúnak érezzem mindig magam.
Így már teljesen áttekinthetővé vált, mennyit és hogyan haladok.
Most nemrég felújítottam! Dátumokat írtam hozzá.
Dátum nélkül fabatkát sem ér az egész! Felírtam, hogy hollandul „jó volna megtanulni”…na , de mikor??!! Legalább annyit, hogy mikor kezdem el.
Biztos vannak, akik megrökönyödnek ennyi listán, elemzésen…mért nem lehet egyszerűen csak csinálni a dolgomat?! Ahogy más! Biztos, hogy figyelmesen olvasták végig az írásom?? SPONTÁN ez vezetett idáig!! A tudatosodásomhoz, a szétszórtságom és a szemléletváltozásom átalakításához, a belső tartásom és békém megteremtéséhez egyelőre szükségem van magam kifejlesztette mankókra. Amiket biz isten el fogok hagyni, amint a magam lábán fogok tudni járni.
A hangulatom ennyi mankó ellenére is rendkívül változékony. Sokszor elcsüggedek. Újra tehetségtelen senkinek érzem magam. Szerethetetlennek, csúnyának. Ezzel a „salto mortáléval” azonban az a helyzet, hogy a csoport a háló! Halálugrás van, csak törött csontok nincsenek! A társak és a segítők kihúzzák a hálót és megfognak. Ezret is ugorhatok, ezret is elvéthetek, megtartanak. Meg olyan is van, hogy azt mondják: pihenj 1 hónapot, mert ezt így nem lehet! Vagy bohóckodsz vagy rendesen ugrasz!
Annyit írtam, s még sokkal többet tudnék, de most már hagyom szóhoz jutni a többieket is.
Egy idézettel fejezem be mindnyájunk biztatására:
„Előre lelkesek, hátra selejtesek, kezdeni gyermek is tud, ámde befejezéshez férfiú kell…”/ Széchenyi István /
Mindenkinek köszönöm a kitüntető figyelmét, s nem utolsó sorban a kitartását, hogy végigolvasta írásomat. Kívánom, hogy vigyenek építő köveket belőle maguknak! Szeretettel: a Csúnya kislány-ma már Gabi