Minden kényszeres segítés forrása az a szükséglet, hogy szükség legyen ránk. Ez az addiktív, kényszeres viselkedés egy önálló formája. A szükséglet soha nem elégül ki. Súlyosbodó és pusztító, mint bármely más addiktív viselkedés.
Akárcsak másfajta függők, a kényszeres segítők is annak születnek, nem pedig azzá válnak. A szükséglet arra, hogy szükség legyen rájuk, gyakran visszavezethető a legkorábbi gyermekkorba. Ez gyakori az addikcióval sújtott családokban. A szenvedélybetegek és a kényszeres segítők rátalálnak egymásra: az addikt igénye, hogy „helyrehozzák” (hogy a belső ürességet „idebent” betöltse valaki vagy valami „odakinti”), összeillik a kényszeres segítő azon igényével, hogy szükség legyen rá (hogy legyen valaki „odakint”, aki méltányolja azt, amit „belülről” adni tud).
E kölcsönös szükséglet eredményeképpen a szenvedélybetegek és a kényszeres segítők gyakran lesznek házastársak, létrehozva a függők és kényszeres segítők új generációját… A „normális” és az „addiktív” használat közötti különbség az egyénben van, nem a szerben vagy a viselkedési folyamatban. A népesség döntő többsége képes segíteni anélkül, hogy kényszeres segítővé válna. A különbség itt is inkább az egyénekben van, nem magában a folyamatban. A segítésre való késztetés egyetemes. A késztetés viszont, hogy azért segítsünk, hogy jobban érezzük magunkat, nem az. Ez a kényszeres segítőkre korlátozódik.
A kényszeres segítés két legfőbb vonása a gyámkodás (amikor a törődés túl messzire megy) és az önmegtagadás (amikor a személy alig van tekintettel önmagára).
A gyámkodás abból a meggyőződésből ered, hogy a másik személynek valóban szüksége van a kényszeres segítő meglátásaira és támogatására. Egy történet szerint a normális ember és a kényszeres segítő egy üres szobában vannak, amelynek két kijárata van. A normális ember kinyitja az egyik ajtót, erre ott valaki egy husánggal jól kupán vágja. A normális ember visszahőköl, majd a másik ajtóhoz megy, kinyitja, és boldog, hogy szabadon eliszkolhat. A kényszeres segítő odamegy az első ajtóhoz, és megkapja ugyanazt a kemény ütést, amit a normális kapott. Néhány pillanat múlva visszamegy ugyanahhoz az ajtóhoz, ahol az egész ismét megtörténik. Pár másodperc után a kényszeres segítő harmadszor is visszamegy ugyanahhoz az ajtóhoz, s látja, hogy az illető nincs már ott. Erre elkezdi keresni! A túlzott törődés eredményeképpen a kényszeres segítőt mágnesként vonzzák az olyan emberek, akik pusztító hatással vannak önmagukra és másokra. A segítés szükséglete nyilvánvaló. A segítésre való késztetés leküzdhetetlen, függetlenül attól, hogy a végeredmény valóban hasznos lesz-e.
Az önmegtagadás első ránézésre dicséretes magatartásnak tűnik. Bizonyára mindnyájan irtózunk a szélsőségesen egocentrikus emberek öntömjénezésétől. A kényszeres segítő azonban belesétál a túlzott altruizmus csapdájába, olyan mértékben megtagadva önmagát, hogy alig marad valami a koherens személyiségből és a valóban független értékekből. A mondás szerint, amikor a kényszeres segítő fuldoklik, valaki másnak az élete pereg le a szeme előtt.
Az önzetlenség erénynek látszhat, de a kényszeres segítő értelmetlen áldozatokat hoz, s nagyon rossz példát mutat másoknak.
Az elsődleges szenvedélybeteg vádaskodása és önsajnálata pontosan megfelel a kényszeres segítő gyámkodásának és önmegtagadásának. Az elsődleges függő és a kényszeres segítő mindketten éppen egyformán betegek. Mivel mindkettő a másik kényszeres viselkedésének csapdájában vergődik, mindkettőjük állapota romlik, ahelyett, hogy javulna.
A kényszeres segítőnek természetesen lehetnek normális, egészséges kapcsolatai, de ezek nem elégítik ki igényét, hogy szükség legyen rá. A kényszeres segítő tehát hajlamos arra, hogy keresse és megtalálja a függőket – a közösség azon tagjait, akik hajlamuknál fogva a leginkább szükséget szenvedők mind közül. Éppígy, a függők is könnyen meglelik a kényszeres segítőket, a közösségnek azokat a tagjait, akik a legnagyobb valószínűséggel áldozzák fel magukat mások segítésének oltárán.
In: Dr. Robert Lefever: A kényszeres segítés