„Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem, mindketten magas termetűek, mellettük egy két év körüli kisfiú szaladt és bőgött. (Megszoktuk, hogy az ilyen jeleneteket a felnőtt szempontjából vizsgáljuk, de most szándékosan megkísérlem a kisgyermek élményeinek szemszögéből ábrázolni.) A házaspár az imént egy kioszknál pálcikás fagylaltot vásárolt, és élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylaltot akart. A mama szeretetteljesen azt mondta: „Gyere kaphatsz az enyémből, az egész túl hideg volna a számodra.” A gyerek azonban nemcsak egy nyalásnyit akart, kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja elhúzott előle. A kicsi kétségbeesetten sírt, és most az egész jelenet megismétlődött az apával: „Itt van kicsim – mondta az apa szeretetteljesen -, ehetsz az enyémből.” „Nem, nem” – kiabálta a gyerek, s újból futni kezdett, megpróbálva ezzel saját figyelmét elterelni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan nézett fel a magasba, ahol a két felnőtt elégedetten és egyetértésben élvezte a fagylaltját. Ahányszor az egyik szülő újból felajánlott egy nyalást, a gyerek újból nyújtotta a kezecskéit a fagylalt után, és akkor a felnőtt, kincset tartó kéz ismét visszahúzódott.
S minél jobban sírt a gyerek, a szülők annál jobban szórakoztak. Sokat kellett nevetniük, és azt remélték, hogy ezzel a nevetéssel a gyereket is felvidítják: „No nézd csak, ez egyáltalán nem olyan fontos ügy, miért csinálsz belőle ekkora jelenetet?” Egyszer csak a gyerek leült a földre, és a válla fölött apró köveket kezdett dobálni az anyja felé, aztán hirtelen felkelt, és nyugtalanul körülnézett, hogy ott vannak-e még a szülei. Amikor az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt odaadta a gyereknek, és továbbment. A gyerek várakozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát, nézte, eldobta, újból fel akarta venni, de nem tette, és egy mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg az egész kis testét. Aztán engedelmesen ment a szülők után.
Számomra világos, hogy ezt a gyermeket nem „orális ösztöneiben” frusztrálták, hiszen bőven lett volna lehetősége egy nyalásra, hanem tartósan megsértették és frusztrálták. Nem értették meg, hogy ő a pálcikát úgy akarta a kezébe, ahogy mások, és ráadásul ezért ki is nevették, kívánalmain elszórakoztak. Két óriással állt szemben, akik büszkék arra, hogy milyen következetesek, egymást támogatták, míg ő teljesen egyedül volt fájdalmával, a „Nem”-en kívül, semmi más eszköz nem állt rendelkezésére, és gesztusaival (melyek pedig igen kifejezőek voltak) sem tudta magát megértetni ezekkel a szülőkkel. Az ő érdekeit nem képviselte senki.
Milyen igazságtalan ez a helyzet: falként áll szemben két erős felnőtt egy gyerekkel. És mi „nevelési következetességnek” hívjuk, amikor a gyerektől megtagadjuk, hogy az egyik szülőnél bepanaszolja a másikat.
Megkérdezhetjük, miért viselkednek ezek a szülők ennyire empátia nélkül. Miért nem jutott egyiküknek sem eszébe, hogy vagy egyen gyorsabban, vagy, hogy akár a fagylalt felét elhajítsa, vagy, hogy egy még ehető résszel adja oda a gyereknek a nyalókát? Miért nevetgéltek, miért ettek olyan lassan, s miért voltak olyan érzéketlenek gyermekük nyilvánvaló kétségbeesésével szemben? Nem voltak sem gonosz, sem rideg szülők, az apa nagyon gyengéden szólt a kicsihez. És mégis ezekben a percekben teljesen hiányzott belőlük az empátia.
Ezt a rejtélyt csak úgy tudjuk megoldani, ha képesek vagyunk a szülőket is bizonytalan gyermekként látni, akik most végre egy náluk is gyengébb lénnyel kerülnek szembe, aki mellett erősnek érezhetik magukat. Melyik gyerekkel nem történt meg, hogy például kinevették, mert félt valamitől, s azt mondták neki: ”Ilyesmi miatt azért mégsem kellene félned.” A gyermek ilyenkor megszégyenül, és úgy érzi, megvetik, mivel nem tudta a veszélyt felmérni, ezt az érzést az első adandó alkalommal tovább fogja adni egy még nála is kisebbnek.
Ilyen élmények minden alakban és változatban előfordulnak. Ami azonos bennük, hogy a gyermek gyengesége és gyámoltalansága a felnőttnek az erő érzését kölcsönzi, s azt a lehetőséget, hogy a félelmet (a mások félelmét) manipulálja, amit persze a saját félelmével nem tud megtenni.
Semmi kétség, hogy húsz éven belül, de lehet, ha van kistestvére, hamarabb, a fagylalttörténet újra lejátszódik, de akkor már ő lesz birtokon belül, és a másik a gyámoltalan, irigy, gyenge kis teremtés, akit végül nem kell már többé magában hordoznia, hanem lehasíthatja, és kívülre helyezheti.
A kisebbek, gyengébbek iránti megvetés a legjobb védekezés a saját tehetetlenségérzésünk áttörése ellen, nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvánulása. Ha valaki erős, és ismeri saját tehetetlenségét, mert megélte azt, annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja erejét.” A.Miller